A kutya önérzete

A Vajdahunyadvár udvarán újabban gyakran találkozom egy bozontos, lompos keverék kutyával. Öreg gazdájával érkezik úgy déltájban. A tó partján megpihennek, a gazdi az ég felé tekinget, mint aki az időjárást kémleli, a kutya meg remegve szimatol ilyenkor a levegőbe. Lehet, hogy már a közeledő tavaszt érzi.
Figyelem: elérkezik a nagy pillanat, és a gazdi lecsatolja az ebről a pórázt. Madár röppen így ki a kalitból, ahogy ugrik viháncolva a kutya, mintha a hirtelen rászakadó örömtől megtébolyult volna. Mert a szabadság érzése tébolyító.
Ismeretséget kötöttem az állattal. Fél kiflit hordok mindig a zsebemben a madaraknak. Egyszer neki adtam. Azóta ha meglát, hozzám fut, leül előttem, és bánatosan lógatja a fülét. Olykor vakkant is egyet-kettőt, mintha mondani szeretne valamit. Beszélget velem. Vagy talán figyelmeztet valamire? Körülszaglássza a cipőm, meg-megböki orrával a bokám. Aztán faképnél hagy, elrohan, a gazdi után fut, én meg egyedül maradva tépelődve építgetem tovább gondolataimat csüggedt szívem keserű csendjére figyelve. Tűnődöm közben azon is, miért kedvel engem ez a kutya? A száraz kiflidarabokért? Vagy lát talán valamit felcsillanni a szememben? A fájdalmat? Az öregséget? A lemondást? A búcsú keserű pillanatát?
Olykor-olykor megsimogatom a fejét. Csak ennyit tudok adni hűségéért cserébe. De neki ez is elég, okos szeméből látom, hálás ezért a simogatásért. Beleképzelem magam ennek a kutyának az életébe, kihozzák ide: szimatol, szaladgál, viháncol, körülfutja a térséget, aztán odakuporodik egy öreg nyugdíjas elé, hogy a cipőjét szaglássza. Ugyan mit jelent ez számára?
Színek, ízek, illatok ingere, jóságos emberi szó, simogató tenyér, ennyi az egész. Mi lenne, ha egyszer húsokat hoznék neki, sülteket, vajas zsemlyéket, remek falatokat? Mennyivel fokozná ez a szeretetét? Az irántam érzett hűségét? Valami arra ösztönöz, meg kellene kísérelnem.
Ismerem jól a kutyák világát, mindig volt mellettem kutya, már gyermekkoromban is. Később egy kutyaújság szerkesztőségében külön rovatot kapott az én elképzelésem, ami kissé groteszknek tűnhetett az első pillanatban. Arról volt ugyanis szó, hogy az olvasók leveleire egy kutya válaszoljon. Megjelent a rovat fölött a kutyám fényképe is, álmodozva ült az írógép fölött. És csodák csodája, tucatjával érkeztek hozzá a levelek. Az emberek őszintén kitárták előtte a szívüket, elmondták legrejtettebb, legféltettebb titkaikat is, és várták rá a kutya válaszát. És a kutya válaszolt.
Hogy talán félrevezettem az olvasókat? Nem hiszem. Mindenki tudta, hogy a Törcsvári Frédi nevű kutya tulajdonképpen én vagyok, hiszen nekem telefonáltak olykor éjszaka is: „Frédikém, mitévő legyek, a férjem itt hagyott…” Vagy ehhez hasonló problémákat teregettek ki tanácsot kérve. Eleinte, mi tagadás, furcsálltam én is az ilyen megnyilatkozásokat, aztán megértettem. Valakinek el kell mondanunk, ami gyötör bennünket. Olyasvalakinek, aki nem gúnyos mosollyal vagy vállrándítással válaszol. Csak a tekintetével. Aki ezáltal társunkká válik a gondban, aki mindörökre megőrzi a titkunk.
Elhatároztam, hogy kísérleteket végzek én ezzel a városligeti kócos kutyával. Próbára téve kutyahűségét is. Kedveskedek majd neki, magamhoz édesgetem. Nemcsak szavakkal, simogatásokkal, hanem ízes falatokkal traktálva. Hozok neki csokoládét, tortaszeletet, minden olyan nyalánkságot, amit még kutya nem evett. Ha értené a szavam, akkor még ígérgetnék is neki ragyogóan tiszta, fűtött kutyaólat, kutyafürdőt, trimmelőt. Megveszem így a kutya önérzetét. Mint a kufárok a megszorultak kis vagyonkáját.
Előkerítettem elpusztult kutyám régi pórázát, s magammal vittem déli sétámra. Vittem ezenkívül két szelet tejcsokoládét is. Aztán vártam rá sokáig a padon. Aznap nem hozta sétálni a gazdája. Másnap azonban hangos vakkantással rohant hozzám.
Leraktam a csokoládét a lábam elé, majd lassan előhúztam kabátom szárnya alól a pórázt. Remegő orrcimpákkal figyelte minden mozdulatom, s amikor végre megsejtette szándékom, vicsorítva, hörögve kapott a kezem után, majd elfutott. Azóta már többször találkoztunk. Rám se néz. Mintha nem ismerne. Büszke vagyok rá. A szabadságot választotta. Pedig csak egy kutya…