Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna, mert történt. A választások előtti napon megmagyarázhatatlan módon felszívódott a polgári pártok tetemes előnye, szertefoszlott négy küzdelmes év munkája. Szempillantás alatt elillant a Terror Háza előtt a március idusát éltető és a húsvéti körmenetek magabiztos százezres tömege. (Így olvadt semmivé egykor Antall József ravatala előtt a kígyózó emberár.) Vasárnap éjszaka úgy érezhettük, kicsúszott kezeink közül a polgári jövő, elesett a magára hagyott főváros, s mellette még Baranya, Heves, Szolnok és Komárom megye is. Sajnos a választók a két nagy párt mellett átbuktattak a parlamenti küszöb felett egy szélsőséges kis pártot is. A jobboldalgyűlölők most azt hiszik, a mérleg nyelve lesznek.
Mi volt az oka mindennek? Van erre egyáltalán racionális magyarázat? Hatott talán Kövér MSZP-nek odadobott mentőkötele? Vagy hatott a Magyar nevű behemót hajtókájára tűzött akasztófa hurokja? Vagy Kuncze tököli „Humor Haroldja”, Kovács szocialista imamalma, a posztgrószista Medgyessy kiművelt szókincse, Lendvai cicababás mosolya? Vagy esetleg az Ezüsthajón elúsztatott állítólagos forintmilliók nyitották fel szemét a panelek mélyén rejtőzködő baloldali szavazóknak? Vagy féltek a választók a mesterséges riogatás MIÉP-es összefogást kidoboló lázálmától? Vagy esetleg tudatosan elaltatta eredményeivel a jobboldali szavazókat a közvélemény-kutatók manipulatív rendszere? Vagy az egyértelmű médiafölény érett be? Vagy a kiszolgáltatottnak hitt nyugdíjas, egészségügyi és mezőgazdasági dolgozó nyújtotta be elkeseredettségének kitöltetlen számláját? Nem tudható. Egy tény biztos, az ország végletekig megosztott. Szemben áll egymással múlt és jövő, hitetlen és hívő, földhözragadott és emelkedett. Sokakban lobog még – különösen vidéken – a millenniumi év kicsiny zászlaja, míg másokat megtört a nagyvárosok elidegenítő magánya.
A tisztelt honpolgárok jelentős hányada ismét, csakúgy mint az előző megmérettések során nem folytonosságot akart, inkább mazohista módon önmagát sanyargatta, szerette a Kőműves Kelemen-féle újraépítkező mentalitást. Ez „Kádár népe”, amelyet a győzelemre törő középosztály támogatása során a Fidesz nem vett figyelembe. Ez az a népréteg, amely a levert forradalmat követően 1957. május 1-jén oly hatalmas tömegben ünnepelte gyalázatos elnyomóit. Ez az a nép, amely a rendszerváltozás során nem figyelt Kossuth hangjára, és most az országépítő Széchenyiére sem. Ez az a nép, amely nem érti a bölcselet szavait: Amely nép elfelejti történelmét, megérdemli, hogy újraélje azt! Ennek a népnek nincs szüksége magasztos és távlatos jövőképre, nincs szüksége spirituális emelkedettségre, lelkes hazafiságra, lélekemelő nemzeti érzületre, méltósággal telített önbecsülésre. Fél, hogy végleg elveszíti rózsaszín múltját és álmát, kétes biztonságát.
Az már látható volt, hogy a baloldal makacsul szájbarágós, goebbelsi kampányára egyelőre kevés a későn kezdett, a miniszterelnököt hátravonó és védelmező, csendes polgári stílus. Az MSZP négy teljes éven át, nemtelen eszközöket beindítva rendületlenül kampányolt. A Fidesz magára húzta ellenfelét, pedig már az első döntő menetben kiüthette volna. (A ciklus kezdetén ismét elmaradt egy kijózanító, összegző, országértékelő zárszámadás!) Nem tudtuk meg a terhes örökséget. A fiatal demokraták abban bíztak tévesen, hogy „Kádár népe” halott. Ez a feltételezés sajnos nem bizonyult igaznak. Végzetes tévedése volt ez az MDF-kormány néhai miniszterelnökének is. Mi, polgári gondolkodásúak hajlamosak vagyunk elhinni, hogy egy akadémikusok előtt megtartott egyetemi székfoglaló többet hoz a konyhára, mint egy gyulai kolbásztöltő versengés. Pedig nem. Ne essünk a szélsőséges liberálisok hibájába, akik gőgösen lenézik a vidéki választót és nélküle szeretnének bekerülni az Országgyűlésbe. Ismerjük fel még idejében, hogy a változások veszteseinek szavazatai éppen annyit érnek, mint az átalakulások győzteseié. Vigyázzunk tehát, mert a magabiztos, „nyugodt erő” egyszer már megbukott! Vigyázzunk, mert ennek a szétszórt, atomizált, szolidaritásra képtelen, sokszor lenézett néprétegnek kevés az elmúlt ciklusok eredménye. Rájuk nem hatnak a dinamikus statisztikai mutatók, az átadott korszakos létesítmények. Ők még mindig reménykednek a kolbászból felépülő kerítésekben. A „mennyibe kerül” zsebhorizontú választókra hatástalanok a külföldről hozzánk látogató, dicséretekben bővelkedő államférfiak, a Széchenyi-terv gazdaságösztönző pályázatai, az EU-konform kormány, a nemzet újra föléledő öntudata és büszkesége. Valljuk be végre férfiasan, hogy fájdalmasan kicsiny még mindig a középosztály öneszmélése és fájdalmasan nagy a változások veszteseinek szárnyaszegett milliós tábora. Ez utóbbiak érzelmeik alapján szavaznak, így könnyen felébreszthetők és kijátszhatók zsigeri reflexeik. A baloldalra szavazóknak már vagy még nincs stabil, kialakult világképe. Ezt lovagolja meg tudatosan a Grósz-istálló nagy csapata. A Kovács–Medgyessy tandem úgy megy le kutyába ígéreteivel a nép közé, hogy a fideszes „fiúk” képtelenek követni. Nem csak neveltetésük és jó ízlésük okán.
Már egy éve tudjuk azt is, hogy ezt a végletekig kiélezett kampányt az MSZP önmagában nem nyerheti meg, legfeljebb a Fidesz veszítheti el. Azt is sejtettük, hogy a polgári, kiegyensúlyozott média hiánya katasztrófát eredményezhet a tömegtájékoztatásban. A tömegemberekhez nem jutnak el a kézzelfogható sikerek, a nagyszerű távlatok és célok. Az építkező jó ízlés előtt ott tornyosul akadályként a hideg racionalitással megtervezett alpári rosszindulat, az ártó gáncsoskodás, a finnyásan felsőbbrendű, liberális fanyalgás. Ma már tényszerűen megállapítható, hogy a köztartozásait befizetni képtelen, erkölcsi láncaitól megszabadult kereskedelmi média tébolya az utóbbi években nagyobb kárt okozott a fejekben, mint a több évtizedes szovjet szuronyok által ránk erőszakolt megszállás. It nincs passzív rezisztencia, itt minden az agyakig hatol. A kommersz giccs, a hét színes kerti törpe ott gubbaszt mindannyiunk szobájában. Az emberfők elsivatagosodása szinte megállíthatatlan. Ez a média az, amelynek kiszolgáltatott bábjai és rabjai vagyunk! Önzetlenül szállítja nekünk a tavaszi kampányidény gyűlöletének primőrjeit.
Mert micsoda abszurditás, hogy az ígéretek delejes káprázata sokaknak többet ér, mint a felívelő, töretlen optimizmust sugárzó valóság. Micsoda abszurditás, hogy egy zsebre dolgozó, anyanyelvén makogó, pártonkívüli exkommunista bankár ugyanannyit jelent a megtépázott kisembernek, mint egy puritán, becsületes, bizonyított tehetségű kormányfő. Fájdalmas és kártékony az az 50 éve tartó elbutult amnézia és agymosás, ahol emberek tömegei nem ismerik fel az igazi értékeket. Ahol a mezei politikust, aki ciklusnyi mandátumért lohol, összekeverik az államférfival, aki országa évtizedekre előremutató, távlatos eszményeiért küzd. Ha elsöpörjük a kishitűséget és átlépjük a mások által felfestett politikai Rubikont, akár választásokat is nyerhetünk. Soha ne feledjük, álltak már falaink előtt tengernyi seregek, mégis alulmaradtak. Kapaszkodjunk össze, mi, végvárak védői, s „Kádár népe” meghátrál.
A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki
Németország
Merz támogatottsága történelmi mélyponton
