Nagyon nyugtalanító dolog időtlen időkig
szemben állni egy százmilliós embertömeget
maga mögött tudó halálos sértődéssel.
S a legmagabiztosabb izraeliben is ott él
az aggódó és jogos gyanú, hogy Izrael
mégiscsak kicsi és nem legyőzhetetlen.
(Bibó István)
A zsidó háború után Palesztina néhány évszázadig a Keletrómai Birodalom etnikailag kevert, de túlnyomórészt szemita lakosságú területe lett. Az iszlám megszületésével azonban arabok és muzulmánok hódították meg; a zsidó állam újbóli megalakulásáig lényegében arab volt a lakosság, s ezen sem a török hódítás, sem a keresztes hadjáratok nem sokat változtattak. Bibó István idevágó tanulmánya (Az arab–izraeli viszály, 1974) szerint a muzulmánok jóval toleránsabbak voltak a saját területükön élő zsidóság iránt, mint a békesség vallását hirdető európaiak. Ennek azonban – tegyük hozzá – nem a jézusi tanítás, hanem annak fatális félreértelmezése az oka. Egyébként az arabok és a zsidók esetében testvérnépekről van szó; mindketten Ábrahámot (arab változatban Ibrahimot) tekintik ősatyjuknak.
A cionista világszervezet a XIX. század végén alakult meg, s már a századfordulón megindult a zsidó bevándorlás Palesztinába. Nagy-Britannia 1917-ben, az úgynevezett Balfour-deklarációban kinyilvánította szándékát, hogy Palesztinában „zsidó nemzeti otthont” létesít. Mivel a folyamatok a gyarmatosító britek és a franciák, valamint a zsidóság és az arabok közt kavargó szüntelen vitában és feszültségben alakultak ki, a térségben a két őshonos nemzet sorsa kibogozhatatlanul összefonódott. A második világháború után a feszültségek hatványozódtak, s a zsidóság hatalmas hullámokban áradt a „zsidó otthon” felé. Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1947 novemberében úgy határozott, hogy Palesztina egy arab és egy zsidó államra oszlik, Jeruzsálem pedig nemzetközi kormányzás alatt álló, külön terület marad. A zsidók – bár kevesellték a nekik jutott területet – elfogadták, az arabok viszont vadul ellenezték a határozatot, amely egyébként éppen hogy elérte a kétharmados többséget (bár ebben a kétharmadban benne volt az USA és a Szovjetunió szavazata is).
Egy évvel később a kijelölt területen megalakult Izrael állam, amelyet rövidesen tagjai sorába vett az ENSZ, és elismert a világ minden országa az arabokat kivéve. Izrael – nyilván nem minden segítség nélkül – pillanatok alatt kialakította állami és katonai szervezetét, olyannyira, hogy fölényesen visszaverte az arabok dühös és alulszervezett támadásait. A zsidók a területükön élő arabokat minden teketória nélkül kitelepítették; ezek jelentős hányada máig szögesdrót mögött, a Gázai övezetben és Ciszjordániában él. Az arab államok sorra kötötték – az ENSZ együttműködésével – a fegyverszüneteket Izraellel, anélkül hogy létét elismerték volna. Az azóta is, újra és újra fellángoló konfliktusokban az arabok általában harcos tüntetéseket és terrorakciókat produkálnak, amelyekre a jóval szervezettebb és katonailag erősebb Izrael aránytalanul kemény visszavágással felel. S bár egy ország külpolitikájának megítélésében szerepet játszik a kérdéshez való viszonyulása, a nemzetközi erők egyértelmű közös állásfoglalása a mai napig hiányzik.
Az egész történelmi-politikai affér metszéspontja Jeruzsálem, amely nemcsak a térség, hanem a világ gondolkodását osztja meg és zavarja össze. Ráadásul az izraeli feszültség összecseng a cionizmus-antiszemitizmus problémakörrel.
Jeruzsálem a zsidó világvége-várás középpontja, s ebben a koncepcióban a templom újjáépítésének is szerepe van; az izraeliek már ki is választották azt a követ, egy szikladarabot, amelyet leraknak majd az új templom alapkövéül. A romokat eltakaró földrétegekre épült Al-Aksza mecsetet ezért nagyon féltik az arabok. A Sziklamecset az iszlám harmadik legfontosabb szent helye; itt látható a próféta lábnyoma, s itt őrzik, becses ereklyeként, Mohamed szakállának néhány szálát. Az egyik legnagyobb izraeli arab város, Umm-el-Fám vezetői a mecsetet fenyegető veszélyre már Saron látogatása előtt felhívták a figyelmet. „Al-Aksza veszélyben!” – hirdetik a plakátok a városban. A plakát egy láncra vert mecsetet ábrázol, amelyre könnyeket ejt egy égi szem. Két héttel Saron látogatása előtt rendezték meg Umm-el-Fám vezetői a szokásos évi Al-Aksza veszélyben! napot a város stadionjában. A rendezvényre – a polgármester-helyettes szerint – hatvanezer ember és tizenegy tévétársaság jött el. „Mióta 1996-ban zavargások törtek ki a Templomhegy alatt megnyitott új járat miatt, az üzenet évről évre ugyanaz, a lázító hang évről évre ugyanolyan vehemens” – írja a Jerusalem Report.
Saron látogatására akkor került sor, mikor az izraeli és a palesztin tárgyaló küldöttség ádáz vitákat folytatott a szent helyek fölötti ellenőrzésről. A palesztinok szimbolikus birtokbavételként értelmezték az izraeli politikus vizitjét, s ez népfelkelést váltott ki. A lázongás átterjedt az izraeli arab településekre is, és alapjaiban rázta meg az országot. A zsidó állam történetében még nem volt példa arra, hogy az arab zavargások miatt le kelljen zárni az utakat – nemcsak a félig arab Galileában, hanem az ország közepén, sőt még a Tel-Aviv szívében fekvő jaffai óvárosban is. A konfliktusban ismét feltűnt az aránytalanság a zsidó és palesztin polgári áldozatok között. Jóval több arab esett el, mint izraeli. „A lázongások második hetének végére már tizenhárom izraeli arab és egy zsidó vesztette életét az izraeli arab településeken kitört erőszak és a zsidó ellenerőszak következtében. Az arabok a rendőrségi brutalitást panaszolják föl, a kirekesztettség, a diszkrimináció, a törvényenkívüliség érzését, a velük együtt élő zsidók viszont a zavargások miatt az életüket féltik, és a felkelés miatt árulóknak tekintik arab polgártársaikat” – tudósít a Haarec angol kiadása.
Bár a mai zsidóságnak csak elenyésző része vallásos, az izraeli politikusok rendszerint bibliai idézetekkel támasztják alá a városra bejelentett igényüket. Mindezt egy mégoly ateista zsidó politikus is felvállalja, mert a hagyomány – szakrális vonatkozás nélkül is – történelmi-nemzeti identitástudatának alapja. „Annak, hogy mi történt itt 2500 éve, semmi köze sincs a jelenlegi politikai helyzethez. A Siratófal nem azért fontos, mert a szentély közelében állt, hanem azért, mert szimbólummá vált” – idézi a Jerusalem Report Mossi Razt, a Merec Párt képviselőjét. Az arabok viszont – akik sokkal buzgóbbak saját vallásuk gyakorlásában – egyszerűen arra hivatkoznak, hogy Palesztina a szülőföldjük, ahol több mint ezer évig éltek az őseik, s ahonnan „arcátlanul kizavarták őket a zsidók”, illetve a „mögöttük álló sátáni, imperialista hatalom”.
Olykor a palesztin és izraeli régészek közös, de nem felhőtlen hangulatú szakmai konferenciákon találkoznak Betlehem mellett. A viták beszivárogtak a mindennapokba, a politikába és a diplomáciába is. Egy palesztin író, Edward Said évek óta hangoztatja, hogy „a régészek a cionistákkal szövetkezve kiiktatják a palesztinokat a Közel-Kelet történelméből”. Egy izraeli régész, Ronny Reich viszont, aki az óvárosban feltárt rituális fürdőkről számolt be a szakmai közvéleménynek, azt állítja: cáfolhatatlan bizonyítékai vannak, hogy a második szentély korában már zsidók lakták a Szentföldet. Moian Szadek, a Palesztin Műemléki Felügyelőség igazgatója tagadja, hogy a régészeti leletek alapján a zsidók igényt támaszthatnának a területre. Kollégája, Adel Yahya szerint a Szentföldön bő ezer évvel korábban jelentek meg a palesztinok, mint a zsidók. Szerinte a mai palesztinok nem az Arab-félszigetről néhány évszázada bevándorolt népesség leszármazottai, hanem a Kánaánban az i. e. XII. században megtelepedett filiszteusoknak, esetleg azoknak a kanaánitáknak ivadékai, akik a Biblia szerint már a zsidó törzsek megérkezése előtt is e földön éltek. Ez az elmélet mindössze tízéves, de az ókori Kelettel foglalkozó régészek többsége elveti, mert nincs rá kézzelfogható bizonyíték.
A palesztinok szerint a „bibliai régészet” egészében hamis. Szívesen idéznek az „új régésznemzedékhez” tartozó izraeli kollégáiktól, akik szintén fenntartásokkal kezelik az ószövetségi beszámolók régészeti bizonyítékait. Israel Finkelstein, az „új régészet” legismertebb képviselője, a tel-avivi egyetem tanára szerint sem a pusztai vándorlást, sem a honfoglalást nem lehet bizonyítani. Szerinte az ókori zsidóság a helyi bronzkori, kánaáni kultúrából „nőtt ki”. Annak ellenére, hogy a hagyomány szerint Dávid tette Jeruzsálemet az ország fővárosává, s tőle származik a megígért Messiás, Finkelstein vitatja, hogy a király valóban élt.
A régészprofesszor cáfolni igyekszik a Salamon uralkodására vonatkozó ószövetségi beszámolókat is, s ezzel együtt az általa emelt szentély létét. A némiképp szintén szkeptikus Ben-Tor szerint viszont i. e. X. századi feliratok és a leletek bizonyítják, hogy Dávid és Salamon jelentékeny zsidó államot alapított. Nemrégiben Izraelben bestsellerré vált egy könyv És a Bibliának mégis igaza van címmel, amely bemutatja, összegyűjti a Szentírást igazoló archeológiai kutatásokat, többek közt a jeruzsálemi Megváltó-templom alatti leleteket, Jerikó öt egymás fölé épített városát, Megiddó 2900 éves romjait, a Genezáret-tóban talált Jézus korabeli halászbárkát és Salamon király istállóit.
A zsidóság szerint a Közel-Kelet békéjét egyedül az arabok veszélyeztetik. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet chartájának 21. cikkelye kimondja, hogy „Izrael megemmisítése szükségszerű”, s a PFSZ vezetője, a Nobel-békedíjas Arafat, bár többször ígéretet tett e cikkely érvénytelenítésére, máig kettős játékot játszik; igyekszik honfitársai és a világ elvárásainak egyaránt megfelelni. Arafat a palesztin televíziónak azt nyilatkozta, hogy „nem létezik Izrael állam”, a CNN-nek pedig 800 millió arab és egymilliárd mohamedán nevében jelentette ki, hogy nem fog lemondani El-Kudszról (Jeruzsálemről) mint Palesztina fővárosáról. A zsidók, amikor a palesztin agressziót emlegetik, szívesen idézik Ahmed Jasszin sejket, aki azt mondta: „zsidókat ölni olyan parancsolat, amely közelebb visz minket Istenhez”. Egyes cionista vagy filoszemita lapok hevesen vádolják az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amely szerintük arabbarát, Izrael-ellenes politikát folytat, amelyet azzal is bizonyít, hogy tagjai közé engedte a terrorizmusnak otthont adó Szíriát.
A Templomhegy az 1967-es, úgynevezett hatnapos háborúban került izraeli kézre. (Azért hatnapos, mert a vasárnap kezdődött, és pénteken győzelemmel befejezték – így megtarthatták a szombati nyugalomnapot.) Az itt folyó ásatások mindig heves ellenállást váltanak ki az arabokból, akik úgy gondolják, hogy a zsidók levegőbe akarják repíteni a mecseteiket. Ami azt illeti, egy szélsőséges izraeli szervezet 1984-ben csakugyan megkísérelt egy ilyen merényletet. A jeruzsálemi főmufti, Ekrima Szaíd Szabri sejk tavaly kiadott egy fatvát (vallási rendeletet), mely szerint zsidók többé nem érinthetik a Siratófalat. A palesztin közvéleményt ugyanis felbőszítették a falnál végzett izraeli restaurációs munkálatok. A mozlim hagyomány úgy tartja, hogy Mohamed a mennybemenetel előtt itt kötötte meg szárnyas lovát, Al-Burákot. Arafat – a Jerusalem Post szerint – felszólította a palesztinokat, hogy addig folytassák az intifádát, „míg palesztin zászló nem lobog Jeruzsálem falain, templomain és mecsetein”. A főmufti a Die Weltnek adott nyilatkozatában közölte: „A legcsekélyebb jele sincs annak, hogy létezett volna ezen a helyen zsidó templom. A zsidók művészei a világ becsapásának. Nincs a Siratófalban egyetlen kő sem, amelynek köze lenne Izrael történelméhez.” Szaíd sejk Arafattal együtt hangoztatja, hogy akkor lenne béke Jeruzsálemben, ha a Templomhegy fölötti rendelkezési jogot egy palesztin állam kapná meg, amelynek Kelet-Jeruzsálem a fővárosa.
A keresztény teológiában többféle eszkatológiai (a végső időkkel kapcsolatos) tan létezik a zsidó nép, illetve a jeruzsálemi templom vonatkozásában, ez azonban nem okoz feszültséget a teológusok között. A különbségeket a próféciák eltérő értelmezési lehetőségei okozzák. A Biblia szerint az idők végén Isten visszahozza népét a Sion-hegyre, újjáépítik a jeruzsálemi templomot, s bemutatják a bűnért való áldozatot, amelyre lassan kétezer éve nincs lehetőség. A zsidóság ezt szó szerint érti (egy kisebbséget képező irányzat kivételével). Sok keresztény írásmagyarázó is egyetért ezzel, hozzátéve, hogy a zsidó nép maradéka ezekben az időkben felismeri Jézus Krisztusban a messiást, s elfogadja, hogy ő vállalta magára a Mindenható ítéletét a bűn miatt. Itt azonban az a probléma merül fel, hogy akkor miért lesz szükség a templomra, amely a bűnért való állatáldozat bemutatásának helye. Ezt az a magyarázat hidalja át, hogy ebben a templomban a véres áldozatok pusztán emlékeztetik majd a hívőket Krisztusnak a kereszten egyszer s mindenkorra bemutatott áldozatára, mint a protestáns úrvacsora s némiképp a katolikus eucharisztia. Ezt az érvet azonban a Biblia nem támasztja alá. Egy másik nézet szerint az Újszövetség nem a zsidóságot nevezi Isten népének, hanem a Krisztusban hívő embereket, faji, nemzeti, sőt felekezeti hovatartozástól függetlenül. Maga a zsidó Pál apostol nevezi „lelki Izraelnek” a hívők sokaságát. Ebből a nézőpontból Jeruzsálem, éppúgy, mint a Sion-hegy, szimbolikus értelmet nyer. „Leteszek Sionban egy kiválasztott drága szegletkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg” – áll az Ószövetségben, ezt azonban Péter apostol Krisztus személyére vonatkoztatja. Az önmagát a Bibliában kijelentő Teremtő akarata az, hogy teremtményei vele közösségben, egymással békében éljenek (salom). Ha a háborút választják, az bűn, még akkor is, ha a Szentírásra hivatkoznak. De lehet, hogy akkor különösen.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
