A Soros-tagozat újra a parlamentben

Mégis bejutott egy szélsőséges párt a parlamentbe. A Szabad Demokraták Szövetsége. Mert egy párt nem attól szélsőséges, hogy mennyire helyezkedik el balra vagy jobbra a politikai palettán. Hanem attól, hogy képtelen tolerálni az övétől eltérő véleményt vallókat. És ugyan mi más volna, mint a szélsőségesség legnyilvánvalóbb ismérve, ha egy pártnak az a legfőbb politikai irányelve, hogy amenynyiben valaki nem úgy gondolkodik, ahogyan ők, az kirekesztő, gyűlölködő, rasszista és fasisztagyanús.
Honi szélsőközepeseink ismét kaptak négyévnyi haladékot. Igencsak rezgett a léc, az SZDSZ-nek mégis sikerült elérnie a parlamentbe kerüléshez szükséges ötszázalékos eredményt. Bár ez attól a párttól, amelyiknek 1990-ben a szavazatoknak még több mint húsz százalékát sikerült megszereznie, és a második legnagyobb erőként került a parlamentbe, aligha tekinthető nagy sikernek.
Ha az SZDSZ-es jelöltek egyéni listán elért eredményeit nézzük, akkor a párt szereplését nem értékelhetjük másként, mint csúfos vereségként. A párt „nagyágyúinak” is mindössze a dobogó harmadik helyére sikerült felkapaszkodniuk. Kuncze elnök alig tudta összegyűjteni a szigetszentmiklósi szavazatok negyedét, a képernyőkről szinte levakarhatatlan Fodor Gábort pedig az országosan ismertnek nemigen mondható Magda Sándor és Mánya Kristóf utasította maga mögé Gyöngyösön. A Fideszből kiszürkült, majd Petőékhez átigazolt Ungár Klárát a voksok 3,64 százalékára tartották érdemesnek a kaposváriak, és Kóródi Mária, aki 1994 után az Országgyűlés alelnökeként növelhette az SZDSZ népszerűségét, 6,61 százaléknyi szavazatot volt képes begyűjteni a szobi választóktól. Nyomorúságos.
Az SZDSZ-t nem a jelöltjei, hanem a párt által képviselt „világnézet” lendítette át a parlament küszöbén. Akik az SZDSZ-re adták a voksukat, azok nem Kunczéra vagy Magyar Bálintra szavaztak, hanem sokkal inkább arra az „értékrendre”, amely a ’68-as újmaoista mozgalom öröksége mellett leginkább a ki nem nőtt kamaszkori lázadásban gyökerezik, valamint azokon a szocializmus által négy évtizeden át sulykolt beidegződéseken, amelyek mindent rögvest a fasizmussal kapcsolnak össze, ami nemzeti. Ez az a „világnézet”, amelyik a Szent Koronát a micisapkával tekinti egyenlőnek, és amely szerint a Szent Jobb nem több holmi tetemcafatnál. Hívei ösztönösen rettegnek attól, hogy menten fasisztákká válnak, ha bármit szeretni mernek, aminek köze van nemzeti értékeinkhez.
Ha április 21-én kevesen leszünk, akkor még az is megtörténhet, hogy kormányerőre emelkedik a csupán saját magukkal toleránsak világnézete. Szűk másfél hét múlva többek között arról is döntünk, hogy a sorsunkról azok határoznak-e, akik bármikor képesek kiállni a három kontinenssel odébb élő üldözöttek jogaiért, viszont egyetlen rossz szóval sem illetik a moldvai csángókkal szembeni román apartheidet, és meg akarják szüntetni a státustörvényt, mondván: az a baj vele, hogy „pozitívan diszkriminálja” a határon túli magyarságot. És arról is szavazunk, hogy kormányerővé válnak-e azok, akik már 1990-ben, a történelmi jóvátételről szóló vitában is a gyilkosok – többek között Pető apuka, valamint az éveken át a leghangosabb országgyűlési képviselő, Eörsi Mátyás beosztottjaként dolgozó, azelőtt pedig az ÁVH főállású körömtépőjeként foglalkoztatott Bauer Miklós – bűneinek megbocsátásáért szálltak síkra, és akik azt értik szabadság alatt, ha a szórakozóhelyeken úgy árulják a könnyű drogot, mint az alkoholmentes sört. Akik nem szavazták meg a diákhitelt, hanem annak idején cinikus „ha egyetemista volnék, talán én is elmennék tüntetni” kijelentéssel intézték el a tandíjellenes demonstrációt (Fodor Gábor), és akik szerint az az ideális kultúrpolitika, ha a kultuszminisztérium a Soros Alapítvány kihelyezett tagozataként működik, valamint azt tekintik követendő családmodellnek, ha a csecsemőket nem szelíd mosolyú anyukák, hanem nagy bajuszú, dörmögő hangú férfiemberek teszik tisztába ezután.
Ezért is van, hogy ezúttal valóban mindnyájunknak el kell menni.