A szeretet útja

Igaza van Janne Haaland Matlarynak, A felvirágzás kora című, most magyarul is megjelent könyv szerzőjének, hogy nem egyenjogúság és nem esélyegyenlőség az, ha egy nő ugyanannyi szenet tud kibányászni ugyanannyi fizetésért, mint egy férfi. A legtöbb nő arra vágyik, hogy mint nőt, mint anyát ismerjék el, bár sokszor erre valójában csak a halálos ágyán ébred rá, akkor pedig már késő.
Nézzünk csak körül az újságosstandokon, milyen szerepben is szeretnének ma a nők látszani, és milyen szerepet szánnak nekünk a férfiak és a férfias nők? Én csak nőhülyítő magazinoknak nevezem őket. A legtöbb újságcikk ezekben a magazinokban arról szól, hogyan fogjunk magunknak pasit, hogyan sminkeljünk és öltözködjünk, miképpen színesítsük a szexuális életünket, hogy csábítsuk el a főnököt… Felszólítanak: légy trendi, légy szexi, legyél te is sztár, legyél te is fotómodell! Még az anyákat is belevonják: akarja ön, hogy a gyermeke sztár legyen? Nálunk bárkiből lehet sztár, például azért, mert beolvassa a híreket, vagy mert olyan szépen megmagyarázza az időjárást, persze nem árt, ha kilátszik egy kicsit a melle. De sztároljuk mi azokat a „nőket” is, akik pénzért nemi aktust imitálnak a képernyőkön, filmeken. Sőt a pornósztároknak kezet csókolnak, még parlamenti helyet is adnának nekik.
A legtöbb női újság ráadásul úgy gondolja, hogy vonzóvá teszi magát, ha azt hirdeti, hogy politikamentes. Mert hát a politika az nagyon csúnya dolog, meg kell védeni tőle az ártatlan nőket.
Pedig ez az igazi politika! Kivonni a nőket az értelmes tevékenység bűvköréből. A gondolkodásmentes, tárgyiasult, a fogyasztói társadalom mintapéldánya a nő, ez lenne a trendi. Így születnek a sorozatok is, a Mónikák, Claudiák, Találkozások, de persze nem árt, ha van még benne egy kis másság is, mert hát milyen cuki, amikor két női test vagy két férfibáj találkozik. Az már nem számít, hogy ezeket a műsorokat gyermekek is nézik. Magasabb a nézőszám, ez a lényeg ezeknél a mindennek elmondható förmedvényeknél.
Mi ez, ha nem politika? Ezzel vonják meg a „normális” nők normális megszólalási lehetőségeit. Mert ezek után ki hiszi, hogy vannak még normális nők?
Az ő véleményük, nézeteik nem jelennek meg sehol, csak magunk között beszélgetünk, és kétségbeesetten próbáljuk terelgetni a jobbik irányba megfertőzött lelkű gyermekeinket. Az értelmes gondolatok nem nagyon tudnak eljutni a még ki nem mosott agyú nőkhöz, mert a nőhülyítő lapoknak éppen az ellenkezője a feladatuk.
Néha azért megjelenik egy-egy nő a hagyományos szerepben is, de többnyire csak a hivatás oldaláról, mintha egy nőnek csak az lenne a dolga, hogy valamilyen munkát elvégezzen. Az anyaság, a család itt is legtöbbször olyan mellékes körülmény, amit össze kell egyeztetni, el kell végezni… Sokszor csodálkozunk azon, hogy ezek a problémák csak bennünk merülnek fel, csak nekünk, hétköznapi nőknek és anyáknak tűnik fel, hogy a világ nem csak a különféle trendekből, szexuális viselkedésből, divatirányzatokból és pasifogásból áll.
Amikor a különféle pártok a nőpolitikáról beszélnek, az arról szól, hogy „nőket a parlamentbe”.
A Fidesz–MDF minden eddiginél többet tett a családok, a nők érdekében, de ez még hatékonyabb lehetne, ha erőteljesebben fordulna a nők részmunkaidős foglalkoztatása felé, és bevonna ebbe a munkába bennünket, nőket, női civil szervezeteket is. Reménykedünk abban, hogy a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetősége megteremti ezeket a feltételeket. Jobb megoldás összevonni a női és a családi problémákat, mint külön foglalkozni velük, hiszen a kettőt lehetetlen és ésszerűtlen elválasztani. Ebben a megközelítésben látom a megoldást, mert életünket a kapcsolatok határozzák meg. A kapcsolat az, ami meghatározza a családok helyzetét a társadalomban. A kapcsolat maga az ember kell hogy legyen, a hiteles, felelősségteljes ember. A Fidesz–MDF–MKDSZ–Lungo Drom érdekes vonulata ennek a kapcsolatanak. Ha tanulni is tudnak egymástól, és tiszteletben tartják a másik értékeit, érdekeit, akkor rövid időn belül gyümölcsöző eredményeket könyvelhetünk el.
Az MSZP megint azzal foglalkozik, hogy hány százalék nő kerüljön a parlamentbe. Bizonyára még nem jutott eszükbe, hogy a nők is az emberek csoportjába tartoznak. Nekem az a véleményem, hogy nem azért kell egy nőnek beülni a parlamentbe, mert nő, hanem azért, mert tenni is tud és akar a többi embertársa, nőtársa érdekében. Különben amikor az MSZP még MSZMP volt, és kihajtotta a nőket a családból a munkahelyre önként vállalt kommunista szombatra, amikor marós-, esztergályos- vagy traktoroslányokat nevelt ki, aztán amikor megszüntette az alanyi jogon járó családi pótlékot, gyest (vagy gyedet), amikor bevezette a tandíjat, megadta azt a pofont a nőknek, aminek nyoma még évtizedeken keresztül látszani fog az arcunkon. Ők az embert nem tisztelik, hogy itt nők is vannak, azt nem látják a férfiakra jellemző, hatalomra éhes nőket is megszégyenítő alattomos, álszent politikájuktól. Az MSZP-ben vannak az igazi férfias nők. Egyáltalán nem erre a világra valók, hanem arra a régire, amikor még a Rákosi-időkben hirdették magukat, hogy „termelj 150 százalékot”, légy büszke a teljesítményedre.
Mi, mai nők erre már nem szeretnénk büszkék lenni, hanem önmagunkra, a gyermekeinkre, a családunkra és a tudásunkra.
Ami pedig az SZDSZ-t illeti: mivel a másság népszerűsítése, és nem a természetszerűség, a hagyományok, a nemzeti és emberi értékek dominálnak a párt politikájában, ha rájuk hallgatunk, akkor évtizedek múlva már nem is lennének női, férfi, illetve anyai, apai szerepek, csak egy nagy massza, amiből a távolban – egy meghajlított kanálban fortyogó kábítószer füstjében – öntömjénező, pénzt kínáló alakok látszanának.
Senki ne gondolja, hogy a férfiak ellen vagyunk, hiszen csak együtt és közösen tudjuk legyőzni azokat az akadályokat, amelyek most csak a nőket sújtják. Nekünk önállóan nem áll rendelkezésünkre olyan anyagi forrás, amivel a saját érdekeinket érvényesíthetnénk, így hát csak azt tehetjük meg, amit a férfiak megengednek nekünk. Mennyivel szebben hangzana, ha azt tehetnénk meg, amit együtt és közösen elhatároztunk.
A hangsúly az együtt és a közösen szóban van.
Minden embernek szüksége van néha egy kis kényeztetésre, egy kicsivel több szeretetre, mint máskor, hiszen a hangulatunk, a környezetünk kiválthat bennünk különféle, akár átmeneti érzéseket is. Kislánykoromban nem értettem, miért kell ünnepelni a nőnapot, az anyák napját, hiszen nekem mindig ott volt az anyukám. Amikor megkérdeztem, hogy mikor ünnepeljük a nagyinapot, akkor azt felelte az édesanyám: „Legyen neked minden napod ünnep, amit a nagyszüleiddel töltesz.” Most már tudom, mit értett az ünnep alatt. Fizikailag már nincsenek velem a szüleim, a nagyszüleim, a testvérem, de a halálukkal szellemileg, lelkileg eggyé váltak velem, bennem élnek tovább, s majdan viszik, viszszük életünket a gyermekeinkben még tovább. De ennek az útnak olyan útnak kell lennie, hogy minél többen megyünk rajta, annál könnyebb legyen, s lábunk nyomán eresszen gyökeret a szeretet, tisztelet, becsület.
Tisztelt „felelős” Hölgyek, Urak! Hol voltak akkor, amikor a magyar nőket meg kellett volna védeni? Hol voltak önök akkor, amikor a kolozsvári magyargyűlölő Funar polgármester lekurvázta a magyar nőket? Hol volt az a híres 40 aláírogatós értelmiségi, aki csak akkor szólal meg, ha a másság tiszteletét vagy a kisebbségi lét mögé bújt bűnözőket kell megvédeni? Miért nem készült róluk is óriásplakát? Talán mert a Romániában élő magyar nők és anyák nem voltak leszbikusok? Ők csak egyszerűen nők voltak, de belőlük egyszer anyák lesznek, esetleg talán az aláírogatósok unokáinak anyja is belülük foganhat. Vagy talán azért nem tiltakoztak, mert még nem folyt vér, még nem kövezték meg a magyar nőket, csak a szokásos módon megalázták, mint már annyiszor a történelem folyamán.
De hol van az a híres 40 aláírogatós értelmiségi, amikor palesztin ártatlan anyákat és gyermekeket gyilkolnak izraeli golyószórók, hol vannak, amikor igaz ügyért kell tiltakozni?
Hol vannak a nagyszájú politikusnők és aktivisták, akik csak a választások előtt lépnek színre? Hol vannak, mikor a kereskedelmi televíziók képernyőjén főműsoridőben percenként akár öt-tíz embert öl meg, lő le, nyúz meg, fűrészel szét egy másik, embernek mondott vadállat. Hol vannak akkor, amikor a gyermekeink már óvodáskorban erőszakmeséket néznek, brutális szerepjátékokat játszanak?
Hol vannak önök, amikor valakik meg akarják magyarázni, hogy a lágy drogok nem veszélyesek? Tudják önök egyáltalán, hogy senki nem heroinnal kezdi a kábítószerezést, hanem lágynak nevezett marihuánás cigarettával? Láttak már önök öreg alkoholistát? Láthattak. De láttak már önök öreg kábítószerest? Nem, mert meghaltak, mielőtt megöregedtek volna.
Tisztelt Urak és Hölgyek! Találkoztak már önök kábítószer-túladagolásban elhunyt gyermek szüleivel? Látták, érezték már egy anya gyermeke értelmetlen halála miatti fájdalmát? Mit szólnak a meg nem született gyermekek százaihoz, ezreihez, tízezreihez?
Persze bizonyára megszokták már ezeket a kérdéseket, hisz válasz nélkül hagyták őket évtizedek óta.
Mit nekünk, magyaroknak az a pár tízezer, százezer, millió meg nem született gyermek? A gulagra, a koncentrációs táborokba hurcolt nők ezrei, százezrei, milliói nem ismerhették meg a világ legcsodálatosabb élményét, az anyaság szentségét. És az embertelen kitelepítések miatt vajon hány magyar gyermek nem született meg?
Önök a hibásak azért, mert egyre kevesebb gyermek születik, hogy egyre kevesebb becsülete lett a családoknak. Mert az önök kezében volt a hatalom és a lehetőség, de nem éltek vele. Nem éltek azzal, hogy építsenek egy erős, felelősségteljes, büszke magyar nemzetet.
De most mégis van egy kis reménysugarunk, mert évtizedek kellettek ahhoz, hogy jöjjön egy új generáció, egy új kormány, amely észrevegye, igényelje azt az ősi erőt, amely anya és gyermeke kapcsolatából születik újjá, és mindig, és eltéphetetlenül. Ez az erő a szeretet, mely magában hordozza a felelősséget önmagunk és a másik embertársunk iránt, legyen az gyermekünk, a barátunk, a szomszédunk, és egyszer majd azt is megérjük, hogy nem lesz ellenségünk. Sokan nem tudják, hogy ez a lehetőség most itt van a kezünkben, és csak a mi kezünkben, egy tíz évre szóló népegészségügyi program keretében. A lehetőséget megkapták Magyarország polgárai, csak meg kell ragadni, ízlelgetni, gondolkodni, aztán cselekedni, de csak együtt és közösen érdemes, mert erről szól ez az egész program. Olyan ez, mint amikor egy nő és egy férfi házasságot köt. Legfontosabb hozományként a bennük meglévő értékeket, tulajdonságokat viszik magukkal, amik a szüleiktől, nagyszüleiktől erednek. Ebből a hozományból kell új értékeket és tulajdonságokat beépíteni egy olyan szerkezetbe, amelyiknek most még csak a váza van meg. Ezt a szerkezetet meg kell tölteni tartalommal, be kell takargatni szeretettel, hogy óvjon, védjen és táplálni tudjon bennünket.
Sokszor halljuk, hogy miért nem menedzseljük jobban magunkat. Talán az lenne a megoldás, ha lenne megszólalási lehetősége annak is, aki elítéli a brutalitást, aki előtérbe helyezi a szépet, a jót, a közös dolgokat, de mindenekelőtt az igazságról beszél úgy, hogy mindenki hallja.
Senki ne gondolja, hogy valamiféle bogaras vénlány vagyok. Egy fantasztikus családban élek a férjemmel (nem első házasságunk), közösen van négy saját és egy fogadott gyermekünk. Lenne persze okom panaszkodni is, mert vannak dolgok, amik hiányoznak az életemből, de nem teszem. Például a pénz, amiből akár saját lakást is vásárolhatnék, vagy lehetne nekem is káeftém, vállalkozásom, de nincs, ehelyett vannak csodálatos napjaim, amiket a gyermekeimmel töltök. Nemcsak Európát vagy Amerika egyes részeit, hanem Magyarország gyönyörű tájait is ismerem, örülni tudok minden tónak, fának, virágnak és mosolynak. Nem csak a tévéből akarom látni az új Nemzeti Színházat, a Mária Valéria hidat és a többi csodát, mert ezeket meg kell érinteni, meg kell simogatni, hogy tudják, mennyire vártuk és mennyire szeretjük őket még akkor is, ha hangosan nem tudnak megszólalni, csak suttogva, de azt csak nekünk suttogják, nekünk, akik ott vagyunk velük.
Kedves nőtársaim, anyák és leendő anyák! Én nem kérem, hogy tüntessetek, mi másképp tiltakozzunk! Neveljük a gyermekeinket szeretetben, tisztességben, őszintén, és mutassuk meg nekik, miért is olyan fontos a család, a munka, a béke, a rend és a szeretet.
Amikor a választási urnák előtt álltok, akkor gondoljatok arra, mi lehetne a fontosabb az életünkben, a gyermekeinknél? Hisz ők a nyugodt, biztonságos, egészséges Magyarország zálogai, a mi védőbástyánik, az életünk.

A szerző az Európai Nők Szövetségének elnöke