A tér mint ajándék

Átmenetek címmel rendeztek nemzetközi építészeti szimpóziumot nemrég Budapesten a Kortárs Művészetek Házában. Erre az alkalomra érkezett haza az 1996 óta Zürichben élő, építészettörténettel és építészetelmélettel foglalkozó Moravánszky Ákos, akinek az Osztrák–Magyar Monarchia építészetéről írott könyvei szereztek nemzetközi hírnevet.

Építésznek készült?
– Nem. Vegyésznek. Nagyon jó iskolába jártam Székesfehérváron, a József Attila Gimnázium fizika–kémia szakos osztályában még kémiai kísérletek izgattak. A tanulmányi verseny után felvettek az egyetemre, de közben egy vetélkedőn külföldi utat nyertem, és elutaztam az NDK-ba, majd Csehszlovákiába. A turisták által akkor még alig látogatott régi városokat járva, visszhangzó katedrálisterek hangulatának hatására döntöttem el, hogy mégis inkább építész leszek. Felvételiztem a Műegyetemre, sikerült.
– A hetvenes évek közepén kezdte a pályát. Hogyan emlékszik vissza arra az időre?
– Szerencsém volt, mert a Középület-tervező Irodában Nagy Elemér műtermébe kerültem. Ő volt akkoriban a Magyar Építőművészet főszerkesztője is. A nagy irodák felbomlásának az időszakát éltük, nem a személytelen vállalattal, hanem szűkebb egységével, a személyiségek köré szerveződött műteremmel azonosultunk. Munka kevés volt, és szinte semmi nem épült meg abból, amit terveztem, mégis rengeteget tanultam. Nem csak az építészetről. Sokat beszélgettünk, együtt zenéltünk, sárkányt építettünk egy dán építész terve alapján. A sárospataki reneszánsz nyomdagép és egy klavikord rekonstrukciója mutatta meg leginkább, hogyan tudta Nagy Elemér az akkori keserves helyzetben is felszabadítani egy közösség kreatív energiáit.
– Azt mondja, kevés megrendelést kaptak. Pedig rengeteg pályázatot írtak ki akkoriban. Mi volt a szerepük?
– Fontosak voltak, még akkor is, ha tudtuk, hogy nincs mögöttük építési szándék. Ujjgyakorlatot, kihívást jelentettek az építészeknek. De amikor semmi nem valósult meg belőlük, másfelé néztem. Ez ösztönzött arra, hogy az építészettörténet és -elmélet területén próbáljak jövőt teremteni magamnak.
– Első könyvét Gaudíról írta, akit Magyarországon akkor alig ismertek, s amolyan csodabogárnak tartottak. Hogyan ismerte meg a művészetét?
– A fehérvári könyvtárban még gimnazistaként bukkantam rá egy svájci magazin különszámára, amely róla szólt. Egészen új világot jelentett, fellelkesített. Az első alkalommal, amikor mint építész Nyugatra utazhattam, Barcelonába mentem, hogy megnézzem az épületeit. Nagy Elemér javasolta, hogy írjak róla monográfiát.
– Hogyan került ki Bécsbe?
– Major Máté, az Architektúra-sorozat szerkesztője olvasta Gaudíról írt könyvem kéziratát, ő javasolt mint Herder-díjas az egyéves Herder-ösztöndíjra. Megkaptam, és a bécsiek még egy évvel meghosszabbították.
– Milyen közegre talált Ausztriában?
– Egészen más volt, mint az itthoni. Pozitív és negatív értelemben. Budapesten érdekesebb volt egyetemistának lenni, mint Bécsben. Ott a legtöbb diák lódenkabátban járt, eléggé elszigetelten élt. Hiányoztak a nagy beszélgetések, a közös vacsorák. Megismertem viszont sok izgalmas embert, főként építészeket és művészeket. Úgy tűnt, kezd a határ elmosódni a két terület között: a művészek az alternatív közösségekben az életüket formálták műalkotássá, az építészek viszont – mint Hans Hollein vagy a „Versuche zur Baukunst” csoport tagjai – hosszú szünet után újra építőművészetről beszéltek.
– Bécsben kezdett foglalkozni a Monarchia építészetével. Tudatos választás volt?
– Természetes választásnak tűnt, ha valaki Budapestről ment Bécsbe, és Gaudí révén a századfordulóval is foglalkozott már egy kicsit. Hasonló az épületek jellege, a városszerkezet, az ember azonnal otthon érzi magát. Úgy gondoltam, nem is lehetne más témám Bécsben, mint ez a rokonság. Zürichhel összehasonlítva viszont, ahol néhány éve élek, óriási a különbség. Ebben a protestáns, a monarchiák szellemétől idegen kultúrájú városban nem alakultak ki nagy terek, bulvárok, sugárutak, mint Bécsben és Budapesten, ahol a városfalak lebontása után, illetve a városegyesítéssel létrejött az a városkép, amely egy meghatározott történelmi pillanat, a századforduló talán legtökéletesebb megtestesülése Európában. Ellentétben Párizzsal vagy Londonnal, ahol a fejlődés folyamatos volt, s a korábbi periódusok éppolyan fontosak, mint a későbbiek. Bécs és Budapest a XIX. végének és a XX. század elejének a terméke.
– Az egységes városképet Budapesten nem csak a háború tette tönkre. Tudatosan is csúfították, majd több szakaszban kezdték gyógyítgatni a sebeit. Milyennek látta az utóbbi évtizedekben?
– Elsősorban a Duna-parton szembetűnő a város identitászavara. Ott rögtön minden változás érezhető, a jó és a rossz egyaránt. Sajnos sok minden történt, ami megváltoztatta a város jellegét, léptékét, és amit később valahogyan ellensúlyozni kellett. Láttam, hogyan igyekeznek Bécsben az építőművészetről beszélő fiatal építészek újat létrehozni úgy, hogy elmélyülten tanulmányozzák a múltat. Milyen jó volna, gondoltam, otthon is először kis beavatkozásokkal, üzletportálokkal, átépítésekkel megteremteni azt a minőséget és azt az igényt, amelyet később a nagyobb feladatoknál is számon fognak kérni. Hiába voltak kitűnő építészegyéniségek, sok mindent nem lehetett keresztülvinni. Az expresszivitás, az erőteljes gesztusok kaptak hangsúlyt, nem a részletek iránti igényesség. Nagy Elemérnek harcolnia kellett azért is, hogy a Műegyetem Duna-parti új épületét téglával lehessen burkolni, hogy illeszkedjék a régiekhez.
– Az építésznek sokféle igényt kell kielégítenie ma is. Mennyire van megkötve a keze?
– Svájc példája mutatja, hogy mindig van bizonyos tere az építésznek, hogy a megbízó és az ő elképzelése találkozhat. Tárgyalásuk persze meghatározott társadalmi közegben zajlik, az eredmény alakításában szerepet játszik az általános felfogás, a közízlés, de még a sajtó is. Svájcban is voltak különböző divatok, általánosan elterjedt az alpesi stílus, mégis meg lehetett valósítani új ízlésvilágot tükröző, egyszerű, de nagyon igényes épületeket. Ha eleinte nagy nehézségek árán épülnek is fel, amint a közönség látja, hogy vannak, akiknek tetszik, hogy a sajtó foglalkozik velük, lakóik még büszkék is arra, hogy a progresszivitás mellett tették le a garast, és nem valami nosztalgikus tucatépületet építettek. Budapesten elmentem néhány „hangos”, agyondekorált épület mellett, de láttam olyanokat is, amelyekből kinőhet az új építészet. Az épületekkel is úgy vagyunk, mint a divattal. Büszkék vagyunk rá, ha öltözködésünkkel nem vegyülünk bele a tömegbe, de azt sem szeretjük, ha egyáltalán nem igazodunk ahhoz, „ami a levegőben van”.
– Mi lehet az oka annak, hogy éppen Svájcban alakult ki az a fajta modern építészet, amelyet az építésztársadalom példásnak tart?
– Svájc építészeti szempontból sokáig periferiális országnak számított, azután valóban az érdeklődés középpontjába került. A svájci és a magyar építészet a XX. század húszas–harmincas éveiben hasonlóan alakult, de míg a háború Magyarországon ezt a folyamatot megszakította, Svájcban tovább fejlődhetett az a felfogás, amely a modern építészetet nem ideológiai demonstrációnak, hanem az új anyagi és esztétikai lehetőségek kibontakoztatásának tekintette. Ha a ma legsikeresebb svájci építészeknek tesszük fel ugyanezt a kérdést, mindig arra az időszakra hivatkoznak, amikor alkalmuk nyílt rá, hogy sokféle iskolát, egyéniséget megismerjenek. Amikor olyan vendégtanárokat hívtak meg a zürichi műegyetemre – mint például Aldo Rossi –, akik nézeteikkel megosztották a diákokat és a professzorokat is. Újfajta gondolkodást provokáltak. Arra kényszerítették a hallgatóságot, hogy végiggondolják, mit is akarnak. Talán ennek köszönhető, hogy Svájc a kivételes országok közé tartozik, ahol sosem próbálták másolni az úgynevezett posztmodern stílust.
– Hosszabb ideig tanított Amerikában. Van jelentős különbség az ottani és a nyugat-európai képzés között?
– Van. A MIT-en egy alaptárgyat tanítottam: építészettörténetet 1750-től máig. Ott nincs olyan elmélyült építészettörténeti oktatás, mint Magyarországon, főleg a modern építészetre összpontosítanak. Ezzel párhuzamosan szemináriumsorozatot hirdettem meg doktoranduszoknak, de jelentkeztek építészhallgatók is. Az egyik szemináriumon például azzal foglalkoztunk, hogyan határozható meg a monumentalitás fogalma Közép-Európában, egy másikon az építészet és az idő viszonya volt a téma. Én csak röviden bevezettem az órákat, az igazán érdekes az volt, amikor a témából felkészült diákok tartottak előadást, utána közösen megbeszéltük az elhangzottakat. Az amerikai egyetemeknek nagy erősségük az ilyesfajta, kissé exkluzív, de nagyon színvonalas oktatás, ahol a diákok saját kutatásaira alapozott, önálló véleményén van a hangsúly. Az ottani építészképzésben igen fontos a terv alapjául szolgáló koncepció részletes, történelmi vonatkozásokra is kitérő vitája, amelyre a tervezést tanító professzorok például a történész kollégákat is meghívják. Úgy gondolják, nemcsak a leendő építészettörténészeknek fontos ez, hanem a tervező építészeknek is. Nem történelmi ballasztként, hanem azért, hogy jobban megértsék a saját korukat és környezetüket.
– Mi a véleménye a le nem zárt vitáról, hogy lehet-e, vagy sem kiegészíteni, „felépíteni” műemlék épületeket?
– Ez a kérdés ma mindenütt nagyon vitatott. Általánosítani nem lehet, mindig a konkrét eset dönti el, hogy miben meddig mehetünk el. Nem vagyok sem a betonprotézisekre büszke műemlékes dogma, sem a történelmi fikciók híve. Carlos Scarpa például mintaszerű műemlék-helyreállításokat végzett Veronában és más olasz városokban. Erőteljesen átalakított épületeket, de úgy, hogy láthatóvá tette történelmi rétegeiket, s még újakat is adott hozzá, növelve értéküket, bekapcsolva őket a mai életbe. Nála kevésbé tehetséges építészek viszont borzalmas dolgokat művelhetnek, amikor hasonlóan szabad kezet kapnak. Azt mondják, a múltat idézik, de az épületeik olyanok, mintha a Disneylandben állnának mint megannyi Csipkerózsika-kastély. Így a múlt is hitelét veszti. A megoldás valahol középen van. A műemléket nem lehet üvegbura alá tenni, de díszletté sem válhat. A helyreállítás akkor jó, ha a történelmi hitelesség atmoszféráját sugallja. Persze ehhez meg kell érteni a történelmet, sőt saját álláspontot kell találni hozzá, nem képeskönyvként szemlélni. Ez az építészetoktatás egyik feladata lenne. Nagy csalódás volt Székesfehérváron látni, hogyan fedték be a Romkertet, pedig Lux Géza harmincas évek végén épült védőépületei a múlthoz való kulturált viszony mintapéldái, azokból kellene tanulni. Sajnálom, hogy odaépítették ezt a brutális tetőt, amely ráadásul a célját sem éri el, mert nem véd, viszont eltakarja azt, amit látni szeretnénk.
– Mit kezdjünk a tájba nem illő Disneyland-kastélyokkal Budapesten és vidéken?
– Tulajdonosaik előbb-utóbb rájönnek, hogy ezek a kísértetkastélyok nehezen lakhatók. Megtanulják, hogy ma, amikor egész nap zuhognak ránk a képek és információk, otthon nem még több „vizuális zajra” van szükségünk. A tér, amelyet sokszor az építészet legfőbb ajándékaként emlegetnek, kétes értékű ajándék, ha csak az építész élheti ki benne gazdag formafantáziáját. De úgy látszik, sokan vállalnak minden áldozatot azért a vigasztaló érzésért, hogy posztmodern műalkotásban laknak.
– Milyennek látja amerikai és svájci tapasztalatainak birtokában az itthoni építészképzést?
– Örülök, hogy alkalmam volt rá, hogy a Műegyetemen is előadásokat tartsak, beszélgessek a diákokkal, tanárokkal. A jövő építészeinek rugalmasan alkalmazható tudásra van szükségük, hiszen a szoftverfejlesztéstől a színpadtervig vagy hatósági feladatokig sok mindent el kell látniuk a legkülönbözőbb pályákon. A mi Műegyetemünk építészképzését a zürichi ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) mintájára alakították ki a XIX. század közepén. A Harvard építészkara mellett jelenleg az ETH-t tartják a világon a második legjobb építésziskolának, amit rendkívüli lehetőségeinek is köszönhet. Ott is a statikán és szerkezettanon alapult a képzés, és konzervatív maradt egészen a hatvanas évekig. Akkor kezdték átformálni, most következik az új reform. Budapesten, úgy gondolom, ez még nem történt meg. Pedig a diákokat nem lehet a végtelenségig terhelni olyan részismeretekkel, amelyek csak lényegesebb képességek fejlesztésének terhére taníthatók – hiszen a rendelkezésre álló idő véges. Nagyon fontos a stúdióképzés, ahol csak a tervekkel foglalkoznak, vitatkoznak, gondolkodnak. Zürichben a tervezést tanító kollégák rendszeresen hívnak bel- és külföldi vendégelőadókat, építészetelmélettel vagy -történettel foglalkozókat, hogy szóljanak hozzá egy-egy témához. A tervekhez pedig mindig kapcsolódik kísérőtanulmány, amelyet a diákok írnak, sőt ez a sokszor könyvnyi terjedelmű és kiállítású munka a diplomafeladat szerves része is. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy szabatosan, logikusan ki is tudják fejteni, mire gondolnak. Az elméletnek organikus szerepe van abban, hogy létrejöjjön a jó megoldás. És éppilyen fontos, hogy az építész ezt meggyőzően elő is tudja adni. Örülök, hogy Kerékgyártó Béla professzor meghívott építészetelméleti kurzusaira. Szeretném ezt a szálat szorosabbra fűzni, és igyekszem minél több magyar hallgatót, mesteriskolást meghívni Zürichbe, hogy bemutathassák a munkáikat, tanulhassanak, és hogy mindkét irányban újabb lehetőségeket teremtsünk.



Moravánszky Ákos 1950-ben született Székesfehérváron. A Műegyetem építészkarán 1974-ben szerzett diplomát. Ösztöndíjasként Bécsben és Münchenben tanult, kutatott, közben a Magyar Építőművészet főszerkesztője volt. A kaliforniai Getty Centerben töltött kétéves kutatómunka után 1991-től a leghíresebb amerikai műszaki egyetemen, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) tanított hat évig. 1996-tól a zürichi műegyetem, az ETH építészetelmélet-professzora. Legfontosabb könyvei: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában (1988), Die Erneuerung der Baukunst. Wege zur Moderne in Mitteleuropa (1989), Competing Vision: Aesthetic Invention and Social Imagination in Central European Architecture (1998), magyar fordítása: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében (1998). Előkészületben: Architekturtheorie im 20. Jahrhundert (2002)