A térképzöld színe és visszája

Elvileg a hullám előbb-utóbb lecsillapul. Vess akármekkora követ is a vízbe, előbb-utóbb a felszínen uralkodóvá lesz a sík. A hullámcsomag szétcsúszása, ugye, gimnáziumi tananyagként egyeseknek tán ismerős. Viszont kevésbé köztudott, hogy létezik nemlineáris hullám is: a szoliton. A szolitonhullám, akár a lézersugár, a forrástól távolodva se gyöngül. Ha hullámlovas vagy, taraja messze röpít.
Úgy tűnik, az erdészet állóvizébe két esztendeje általam bedobott kő keltette hullám szoliton jellegű, hisz nem csillapul. De mi is történt két éve? Tartozom a Magyar Nemzet olvasóinak pár információval. És jó adós vagyok.
Hát… csak a tárgyszerűség kedvéért. 2000. március 4-én, vagyis igen, igen, már két éve Nemzeti kulturális örökségünk: az erdő cím alatt kolumnás vitaindító cikket írtam a magyar erdők, azokon belül is főképp az öreg növésű, úgynevezett „old growth” erdők védelmében, az erdészszakma hozzállását, értékrendjét olykor élesen kritizálva. Írásom váratlan visszhangra lelt. Erdészek, természetvédők és laikusok egyaránt hozzászóltak. És a Napi Magyarország hetente ugyancsak kolumnás terjedelemben közölte az egymással s velem hol perelő, hol egyetértő hozzászólásokat. Ismereteim szerint egy politikai napilap hasábjain sem azelőtt, sem azután nem folyt ilyen mélyreható és sokágú vita a magyar erdészet helyzetéről, szerepéről s az erdészet kapcsán a természetvédelem távlatosabb bölcseleti és közvetlenebb gyakorlati aspektusairól. Folyt, ki tudja, meddig folyt volna a vita, ha nem szűnt volna meg 2000. április 15-én a Napi Magyarország. E kényszerű esemény persze véget vetett a zenének, mégse mentek végleg haza a legények. A vita tovább folyt – immár egy szakmai lap, az Erdészeti Lapok hasábjain, avagy, megszemélyesítve: D. Horváth Gábor, a Napi Magyarország főszerkesztője helyett Pápai Gábor, az egyik vitázó, az Erdészeti Lapok főszerkesztője görgette a vitát tovább. S innét már csak egy ugrás, ha nem is a Sugár, de az Erdészeti Információs Központ különterme, ahol 2002. március 20-án nem más, mint jómagam és Pápai Gábor ültünk egy asztalhoz a Dialógus az erdőről című négyrészes rendezvénysorozat első tanácskozásán Somogyi Zoltán vendégeiként. Előbb ki-ki elmondta a magáét. Én hosszabban, Isten bocsássa meg, ő, mármint Pápai Gábor rövidebben, Isten áldja meg. Aztán beszélgettünk egymással, vitatkoztunk egymással, majd jöttek a hozzászólások, a hozzászólók vitatkoztak Pápai Gáborral, velem és egymással. Mégsem vált ufó lakta térré a konferenciaterem, nem repültek csészealjak, nem csattantak pofonok, s ha volt trágárságkutató nyelvész a vendégek közt, úgy bizony csalódnia kellett, anyázás híján. Nem hangzottak el kifütyülendő – mármint a televíziós közvetítés során fütty által kitörölt – szavak, fütyülni csak a madarak fütyültek. Ránk. Mit tudnak ezek az erdőről?
Most, ebben az országakusztikában, mert ha van országimázs, országkép és Országház, akkor van országakusztika is, ebben az országakusztikában, úgy hiszem, mindenképp figyelemre méltó dolog, hogy emberek nyilvánosság előtt leülnek egymással vitatkozni, nem valami ellen, hanem valamiért. Jelen esetben a magyar erdőért. És senki nem vonja kétségbe a másik jogát a szóhoz, jogát az indulathoz, s kompetenciáját a beszédhez. Tisztázó viták által persze sem mély szellemi fölismerésekre, sem komoly, politikai súlyú döntésekre jutni nem lehet. A fölismerés kegyelem, a döntés szándék dolga. Egy mégoly konstruktív vitától sem megy előrébb a világ, de – miként a halálnak is lehet méltósága – a reménytelenségnek is lehet stílusa.
Reménytelen, hogy az ember visszajusson őseredeti állapotába, viszont korántsem mindegy, hogy milyen stílusban „természetfölötti” és „földönkívüli”. Korántsem mindegy, hogy milyen stílusban valósítja meg saját, a természetes kiválogatódás elvének lényegileg ellentmondó, humán természetét. Stílusgyakorlatok? Én, Pápai Gábor, Somogyi Zoltán és a többiek, egymást úriember módjára respektálva, hogy Hankissra hajazzak: az emberi kaland stílusát jártuk körül. A természetnél immár sokkalta erősebb, ámbátor némely törvényének örökkétig alávetett ember miként uralkodhat a nálánál gyöngébb fölött? És leírható-e egyáltalán az ember-természet viszony az uralom-szolgaság, a használó-felhasznált stb. felszínes és leegyszerűsítő ellentétpárjaival? Hogy jó-e vagy rossz-e az erdészet, hogy használ-e az erdész az erdőnek vagy ártalmára van, az csak ebbe a dimenzióba illesztve dönthető el.
Vitaindító cikkemet – ma már egyértelmű – a kidőlő vén fák s gépfűrészsivítás keltette indulat – is – diktálta. Ez egyfajta történelmi szűklátókörűséghez vezetett. Úgy ábrázoltam, mintha az erdész a szűz természettel állna szemben, mintha épp az erdész teljesítené be folyamatosan az ember által a természetre kimondott kozmikus végítéletet. A bakó kezében a bárd, az erdész kezében a gépfűrész. Eddig egyértelmű, csakhogy ezúttal a bakó nem a békegalambhoz és a gépfűrész nem az ősmohához mérendő. Egy mégoly kegyetlen ítélet is jobb a céltalan öldöklésnél. Az erdőgazdálkodás nem az erdőnél, hanem az erdőirtásnál jobb. Erre figyelmeztettek opponenseim. Az erdészet mint önálló tudományág megjelenése előtt parttalan erdőirtás folyt Magyarországon. A XVI., XVII. és XVIII. századi metszetek kopasz dombjai tanúskodnak e folyamatról. Mária Terézia idejére bizonyos térségekben komoly fahiány lépett fel, mely már a gazdaság működését veszélyeztette. Az erdészet így értelmezve nem más, mint a parttalan, vadnyugati stílusú erdőirtás egyfajta kanalizációja. Ráébredtek arra, hogy a fa, e társadalom számára kívánatos termék folyamatos kinyerhetősége végett az erdőt, e „kellemetlen” mellékkörülményt is fenn kell tartani. Szándékoltan vagyok provokatív, hisz maga Pápai Gábor is elismerte: az erdőgazdaság létrejötte nem ökológiai, nem természetvédelmi, hanem nyers gazdasági indítékoknak köszönhető. Kellett „valaki”, jelesül az erdész, aki folyamatosan képes fát nyerni az erdőből. A gazda folyamatosan tejet nyer a tehénből, búzát a földből, az erdész folyamatosan fát nyer az erdőből. A teheneket pedig nem vágjuk le, ugye. A búzamezőt sem szokás kiirtani. Az erdész is érdekelt abban, hogy erdő – legyen. Hogy legyen erdő. Ennyi. És ez az annyi – nem is kevés.
Készségesen elismerem – szellemi asztaltáncoltatásunk folyamán el is ismertem –, hogy az erdészszakma művelési ágon belül tartja az erdőt. Értik, miről van szó? Ránézünk a térképre, a jelmagyarázat elárulja, zöld: anynyi mint erdő. Kimegyünk a bejelölt zöldbe, s látjuk: tar lankák, facsonkok és munkagép döngölte utak mindenfelé. Nos, az erdészszakma foggal-körömmel küzd azért, hogy ez a valami, amit az erdő helyett látunk, erdőként legyen nyilvántartva száz esztendő múlva is – és engedjük meg, hogy száz év múlva ismét erdő – erdő? – legyen az imént látottak helyén. Feltételezve, hogy lehetne bevásárlóközpont, szántóföld, kiskert is az imént látottak helyén, örülhetünk: jó, hogy a letermelt, részlegesen kiirtott erdő „házon belül”, azaz művelési ágon belül maradt. Ha az erdőt térképi zöldnek, puszta művelési ágnak tekintjük, akkor az erdészszakma megtartó ereje vitathatatlan. Az urbanizáció és a parcellakommandók elleni küzdelemben az erdészek a természetvédők szövetségesei. Kevés ember küzd a térképzöld erdőért oly engesztelhetetlenül, mint épp az erdész. A kérdés most már csak az, hogy mi történik „házon”, azaz művelési ágon belül? Eddig egyetértünk. Innét kezdődik köztünk a tulajdonképpeni vita. Igaz, énszerintem először az erdészetnek önmaga előtt kellene tisztáznia saját mibenlétét, avagy „diszciplínaidentitását”. Enyém a szószörny, hadd magyarítsam hát először én. Tudományági önazonosság. Így már tetszetősebb? Így megfelel?
A következőről van szó. Szerintem az erdész kettős tudatú lény. A számító gazda és a természetközeli meseapó egyidejűleg munkál benne. S ami a baj: nem mindig tudja, hogy mikor melyik az erősebb. Hogy most melyik énjével is dönt és tekint. Nekem olykor szimpatikusabb a nagyvállalkozó, aki lakóparkot kíván építeni egy védett réten, mint az az erdész, aki úgymond elmagyarázza, miért is volt szükség valahol tarvágásra. Mert a vállalkozó mindig önmaga. Érdekember, üzletember. Az erdész viszont akárhányszor álökológiai érvekbe öltözteti gazdasági indítékait. Ő nem mindig az, ami. És ez idegesítő. Amikor nekünk van szükségünk fára, ne mondjuk már, hogy az erdőnek van szüksége fűrészre. Ha egy absztinens félrenyelő és egy hivatásos alkoholista közül kell választanom, akkor már inkább a Bajor Imi. Ő, amikor nem vezet, bevallja, hogy iszik.
A kettős tudat az erdészeknél egyébként megítélésem szerint afféle foglalkozási ártalom, mely közvetve a vágásforduló hosszából, a gazdálkodás tartamosságából következik. Ezért érzi úgy az erdész, hogy közelebb áll a természethez, mint mások. Az intenzív mezőgazdaság típuseseteiben egyértelmű a helyzet. A tehén önszántából sohasem adna tejet. A fejőstehén-állapot kizárólag a mi erőszakolt akaratunk következményeképp áll fenn. A búzamező is a természet ellenére van. Ha csak egy évig nem vetünk, nem aratunk, a mező elgazosodik, a természet munkálkodni kezd. A magára hagyott erdő viszont korántsem lesz ilyképp hamar mássá magára hagyva, így aztán kevésbé feltűnő, hogy az, amit erdőnek mondunk, hiszünk avagy annak szeretnénk hinni, sokszor ugyanúgy az erdő helyén terem, mint ahogy a búza-monokultúra is az egykori ősláp vagy ősrét helyén található. Az őstulok és a fejőstehén közti különbség szemet szúr, az őserdő és az erdőnek mondott erdő közti különbség viszont hajlamos az avar alá bújni. S épp itt ütköznek ki a térképzöld erdő veszélyei. Mert erény, hogy az erdészek a primer civilizációra nemet mondva művelési ágon belül tartják az erdőt, bűn viszont, hogy erdő címszó alatt szellemi cserekereskedelem folyik a különböző besorolásokkal. A térképen minden erdő zöld. Az ökológiai érték szempontjából „ég és föld” erdők összemosódnak. A térképre nézve akár meg is nyugodhatunk: egyre több az erdő, pedig hát a természetközeli erdők változatlanul stagnálnak vagy fogynak.
Mindenekelőtt ki kell mondani: a faültetvény nem erdő. A faültetvények éppúgy ökológiai szegényházak, mint az intenzíven művelt mezőgazdasági területek. Ha az erdőteremtés és -fenntartás kötelességének lelkiismereti terhétől sok száz ezer hektáros faültetvények létesítésével kívánunk megszabadulni, akkor úgy teszünk, mint azok az amerikaiak, akik szén-dioxid-kvótájukat eladják Burundinak: no problem. Egy erdész hozzászóló kifejtette: nem szabad misztifikálni a szakmát. Az erdész ugyanolyan mesterember, mint a cipész vagy az asztalos. Adott szakismeretek birtokában teljesíti a megrendelő igényeit. Csakhogy itt a megrendelő nem Karcsi bácsi vagy Juli néni, hanem maga a társadalom. Ha az erdésztől a társadalom fát kér, akkor az fát fog adni neki. Ha a társadalom parkerdőt kér tőle, leszállítja neki a parkerdőt. S ha a társadalom őserdőt kér tőle, leszállítja neki ad absurdum az őserdőt is. Piaci áron. Az erdész termette erdő így értelmezve az egész társadalom „tüköre”. A társadalom nem játszhat kettős játékot. Vagyis nem várhatja el, hogy az erdészszakma kizárólag ökológiai önelvűségből teljesítse az ő, mármint a társadalom természetvédelmi, természetközeli elvárásait. Ha a társadalomnak mesterműre van igénye – fizesse meg. Mesterműnek itt az őserdő és a természetközeli erdő számít. Tucatterméknek pedig a faültetvény és az egyenerdő. Addig, amíg a természetvédelem nem stratégiai ágazat, s nem kap a költségvetésből stratégiai léptékű támogatást, kár felszisszennünk a gépfűrész hallatán.
Egyébiránt, visszatérve a bekezdés elejére, kétlem, hogy az erdészszakma természet elleni torzulásai kizárólagosan a „rossz megrendelésekre” volnának visszavezethetők. Az erdész néha akkor is rosszul látja az erdőt, amikor nincs rossz megrendelés. Mert rossz, túlhaladott szemléletet plántáltak belé.
Erdőmérnökök és bányamérnökök karöltve ballagnak: bányamérnöki és erdőmérnöki kar. Madarat tolláról, tudományágat nyelvéről. A téma az utcán hever, olvasni a sorok közt kell. A mérnök szó például sok mindent elárul a mögötte álló torz, természetellenes szemléletmódról. A mérnök – építészmérnök, bányamérnök – többnyire szervetlen anyaggal dolgozik, s az általa létrehozott struktúrák, architektúrák egyértelműen mesterségesek. A mérnöki tudás megfellebbezhetetlen. A mérnök által teremtett valóságban nincsenek feltárásra váró fehér foltok, ismeretlen faktorok, rejtett kölcsönhatások. Az épületet, a bányát a mérnök teremti, s benne minden érthető, kiszámítható, előre jelezhető. A földrengésbiztos épületekbe még a földrengés mint veszély is bekalkulálható. Ha erdőmérnök a szakmánk, akkor erdőt kell csinálnunk. De nem túl nagy feladat-e vajon erdőt csinálni akkor, amikor eddig totálszintézissel még egy vírust sem sikerült mesterségesen előállítani? Az erdőmérnök, az üzemmód s az ehhez hasonló szakszavak arra utalnak, hogy az erdészszakma olykor még a mezőgazdaság pszeudoökológiai világképéig sem jutott el, tiszta ipari szemlélet jellemzi, holott ma már nemhogy mezőgazdasági, hanem a diszciplína sajátszerűségéből következőleg mély ökológiai szemléletmód kellene hogy jellemezze.
Ami a fura, hogy ez az általam hiányolt szemléletmód avagy ismeretanyag papíron megvan. Ha az ember Agócs József, Halász Ferenc, Molnár Géza, Somogyi Zoltán, Mátyás Csaba, Standovár Tibor és más kiváló szakemberek munkáiba belemerül, úgy érzi, a magyar erdészek mindazt tudják, amit az erdőről elvileg ma tudni lehet. A teljesség nyilván egy paraszthajszállal még odébb, de korántse becsüljük le azt, amit ma az erdőről tudni lehet. És mégis, míg az erdész tud, addig a gépfűrész dolgozik.
Kevesen merészkednek az alapokig. Nem sokan merik kimondani, hogy a király meztelen, a paradigma „eleitől fogva” rossz, paradigmaváltásra van szükség. A fentebb egyszer már említett Halász Ferenc névkártyáján például az áll: erdőgyógyász. Nem erdőmérnök, hanem erdőgyógyász. Tetszik kapiskálni, ugye? Ő már sejti, hogy a paradigmaváltás a névkártyánál kezdődik.
Igaz tehát, hogy az erdészszakma nem helyezhető a társadalmon kívülre, ez azonban nem menti föl a belső megújulás feladata alól. Az erdő: szentély, az erdészszakma egyfajta egyház. A vallási közösségek is benne vannak a társadalomban. Mindazonáltal önelvűek, s a rájuk alkalmazható erkölcsi mérce magasabb a civil társadalom erkölcsi mércéinél. Én az erdészeket – akárhogy is – az erdő felkent papjainak tekintem, s ezért többet várok tőlük. Átlépve a századforduló Rubiconján, szerintem épp ez az idealizmus a valódi realizmus. Hisz Dantéval s Madáchcsal egyidejűleg élve az érdekek, ellenérdekek, szabályszerűségek és folyamatok sötétlő erdejében kéne határozatra jutni.
A fő probléma az, hogy ma már a termé