A Vármegyeháza századai

Talán nincs is a fővárosban még egy épület, amelyhez eredeti gazdája ennyire ragaszkodott volna. Mert ugyan megszűnt a vármegyerendszer, de a helyébe lépő megyei közigazgatásnak is ez az épület adott, ad otthont. A XIX. század vármegyeházai nem egyszerű közintézmények. A magyar nemesi autonómia, a Habsburgoktól való viszonylagos függetlenség szimbólumaiként épültek, nemegyszer közadakozásból.

Nem csoda hát, hogy ősapáinkat felháborította a Helytartótanács döntése, miszerint a pesti Vármegyeházát Budára helyezték. Sűrűn teleírt kérvényeikben sorra panaszolták a helyzet tarthatatlanságát. Télen egyszerű dolguk volt. A befagyott Dunán veszélyes lett volna átkelni, nem beszélve a hideg szélről, melytől megfáznak tagjaik. Tüsszögve pedig nem lehet törvényeket hozni. Ám a győri ütközet után mintha tovább csökkent volna az úri népek bátorsága. Immáron az addig megfelelően biztonságosnak ítélt dunai hajóhidat is veszélyesnek találták, így a tavaszi és őszi gyűléseket is Pestre helyezték. Végül győzött a kuruc kitartás és 1809-ben elkészült a pesti Vármegyeháza. A Lipótváros megtervezője, a nagy tiszteletnek örvendő Hild József mindenről gondoskodott, amire csak egy vármegyei kormányzatnak szüksége lehet. A pompás díszteremben Magyarország nádorainak életnagyságú festményei követeltek kellő tiszteletet a belépőtől, akire pazar fény hullott a díszes csillárokról. Ha pedig a király harcra szólította volna a rendeket, akkor sem kellett volna messze menni a fényes kardokért. A fegyverteremben hordták össze a megye legszebb puskáit, pisztolyait, huszárkardjait. Az országot az ellenségtől, a vármegyét a rablóktól kellett megvédeni. Hild mester ezért valódi börtöncellákat is épített. A rabok aztán elvégeztek mindenféle munkát. Nemcsak a Vármegyeházát, de a környező utcákat is ők takarították. Ilyenkor aztán rendre alamizsnáért könyörögtek az arra járóktól. A pandúrok pedig nem szóltak érte. Hogyisne, okosabbak voltak ők annál! Este szépen beszedték a részüket a könyörületes adományokból. Mindebből nem is lett volna baj, talán nem is tudnánk már róla, ha néhány hírlapíró nem csapott volna botrányt az ügy körül. Mindez azonban nem rengette meg a vármegye szilárd alapjait. Nem úgy az 1838-as árvíz. A mai épület három egymásba nyíló udvarból áll. A középső épült fel elsőként, azt követte a Semmelweis utcai rész a tizenkilencedik század húszas éveiben. Itt kaptak szállást a hivatali dolgozók családtagjaikkal. A mai homlokzat, amely a Városház utcára néz, épült fel legutoljára. Ehhez kellett az a bizonyos nagy árvíz, amely az itt álló épületet elsodorta, így szabad lett a hely az építkezésre. Még abban az évben megtörtént az alapkőletétel, melyen a nádor személyesen „kezdte meg” a nagy munkát. Az egykori Nemzeti Színház tervezőjét, Zitterbach Mátyást bízták meg a kiemelten fontos feladattal. A timpanonos homlokzat előtt a Városház utca egy kanyart tesz, így viszonylag jó rálátás nyílik a minden tekintetben egységes, hatalmat sugárzó épülettömbre. A zárt falsíkba süllyesztett korinthoszi portikusz máig álló szimbóluma a latinos műveltségű magyar nemességnek.