Az utolsó fellebbezés

Bizonyára a világ legidősebb elsőkötetes írója a 95 éves Lehoczky Pál. A Békés megyei Tótkomlóson élő parasztember ötvenévnyi hallgatás után áll ki a nyilvánosság elé, és tárja fel azokat a szörnyűségeket, amelyek megestek vele. Fél évszázadon keresztül elfojtott magában olyan titkokat, amelyek gyötörték. Most, 2002 tavaszán végre kitálal. Könyvének címe: Utolsó fellebbezés. Az ÁVO karmaiban.
Lehoczky Pál az 1950. augusztus 20. előtti szombaton megígérte barátjának, Józsa Ferencnek, hogy Bandi nevű lovával és kocsijával Szent István napján hazafuvarozza a meddő kukoricaszárat. Józsa reggel hat óra előtt érkezett a cimborájához, elkérte tőle a biciklijét, hogy idejében kikarikázzon a földjére, és ott várja a lovas kocsin érkező szomszédot. Lehoczky még ágyban volt, amikor Józsa bezörgetett. Felkelt, megetette-megitatta az állatait, és arra készült, hogy a kocsi elé fogja a Bandit.
Ekkor kondult meg a nagyharang. Lassú, mély búgással adta a tótkomlósiak tudtára, hogy vész van a faluban. Futó emberek tűntek fel az utcán, déli irányba mutattak, és azt kiabálták: tűz van! A jól értesültek azt is tudni vélték, hogy a lángok a Lehoczky-féle tsz-tanyát pusztítják. Egykori negyven holdja ekkor már nem volt Lehoczky Pál tulajdonában, a birtoktestet erőszakkal bevitték a közösbe. A kuláknak titulált gazda a tűz hallatán egyre idegesebb lett, de azzal nyugtatta magát, hogy egykori tanyájához már semmi köze sincs, tehát a tűz miatt neki baja nem lehet. Ment a Bandival és a kocsival Józsa kukoricaszáráért, amelyet el is vitt a megjelölt helyre.
Amikor hazaért, már várta az idézés: másnap délután a rendőrségre kell mennie. Annyira nyugtalanná vált, hogy már délelőtt tizenegy órakor megjelent a hatóságnál, ahol rendre azt a kérdést tették fel neki: hol tartózkodott előző nap hajnali négy órától reggel hatig? Hiába állította, hogy az ágyában aludt, nem hittek neki. Statáriális bíróság elé állították, ráfogták a gyújtogatást, és bizonyíték nélkül halálra ítélték. Ha nem győződöm meg a történet hitelességéről, azt gondolnám, rémmesét hallok Lehoczky Pál szájából. Miközben felidézi a múltat, többször bocsánatot kér.
– Amikor 1950. augusztus 20-ra gondolok, még ma is annyira felindulok, hogy dadogok. Ezért lassan mesélek, hogy minden szavamat megértse. Azt a fajta felindultságot, amely ilyenkor, az emlékek felidézésével rám tör, ötven esztendeje egyfolytában érzem. Az örökös feszültség tönkretette a gyomromat, háromszor műtöttek. Egy fél zsemlénél többet nem tudok egyszerre elfogyasztani. De ez legyen a legkisebb bajom!
A statáriális bíróság kötél általi halált mért ki rá. Lehoczky Pállal forgott a világ a súlyos vádak hallatán, és teljes apátiába esett, amikor az ítész közölte vele, nincs fellebbezés. Majd a fő ítélkező néhány perces szünetet tartott, aztán bejelentette: maradt egy lehetősége arra, hogy a bőrét mentse, ha Lehoczky felajánlja szolgálatait az államvédelmi osztálynak titkos munka elvégzésére. Az elítélt hiába bizonygatta: „De hát ehhez nem értek!” „Sebaj! Majd kioktatjuk” – hangzott a rendreutasító válasz.
Lehoczky, hogy életét megmentse, elfogadta a megbízatást, az ÁVO besúgója lett 1950-től 1957-ig, de azóta nap nap után bűntudat kínozza.
– Szörnyű volt abban a feszültségben élni, amelyet a spicliskedés jelentett. Húszszor próbáltam öngyilkosságot elkövetni, de mindannyiszor megmentették az életemet. Külföldre akartam szökni, de nem sikerült. Még az édesanyám sem tudta, hogy besúgó vagyok, csak a nővérem sejtette, mivel foglalkozom. A speciális feladatok miatt nem nősültem meg, úgy gondoltam, az olyan ember, mint én, nem érdemli meg, hogy családja legyen. Meg mit mondtam volna a feleségemnek?!
– Milyen feladattal bízták meg?
– Hangulatjelentéseket kellett írni, hogy ki mit mond, miként szidják az emberek a rendszert. Neveket írtam le, a viselőik közül többen is megtudták később, hogy beárultam őket. Szerencsére semmi bajuk nem lett, talán ezért sem akartak bosszút állni rajtam, de ez nem mentő körülmény számomra. Még az sem vigasz, hogy nem szidtak. Egyikük például azt mondta, örüljek, hogy megszabadultam az ávósoktól.
Az idős ember sietve teszi hozzá, két cél lebegett előtte egész életében: hogy túlélje azokat, akik aljasságra kényszerítették, és megnyugodhasson azáltal, hogy könyve megjelenik. Mindkét óhaja teljesült, de a kellemetlenségei később sem szűntek meg.
– A rendszerváltás után megkeresett néhány régi ávós. Megfenyegettek, és arra kértek, ne beszéljek a régi dolgokról.
Lehoczky otthona olyan, mint egy éjjeli menedékhely. Kívülről nem látszik a házról, hogy belül mennyire elhanyagolt. A kilencvenöt éves ember egyedül él, ellátja önmagát, szerencsére erre még képes, de arra már nincs pénze, hogy a szobáit csinosítsa. Az ágyát fóliával kerítette körül, mert télen csak azt a néhány négyzetmétert fűti. Havi huszonötezer forintos járadékából nem telik arra, hogy bemelegítse az egész szobát. Erre a pénzre is úgy tett szert, hogy a kárpótlási jegyeit értékesítette. Elbarikádozta a bejáratot, üvegeket, lavórokat helyezett az ajtó elé, hogy meghallja a csörömpölést, ha váratlanul toppanna be valaki.
Régi ismerőse Hovorka János. Láthatóan kiigazodik a helyi viszonyokban, hiszen úgy lép be a szobába, hogy az üvegek nem csörömpölnek. Hovorka úr, a szomszéd már húsz évvel ezelőtt kifürkészte az öreg titkát. Egyszer, amikor az idős ember nagyon beteg volt, elárulta neki, mi nyomja a lelkét. Ő a nyolcvanas évek elején rábeszélte Lehoczky Pált, hogy írjon levelet Kádár Jánosnak, kérvényezze a nyugdíját. Soha egy fillért sem kapott az államtól. Az ÁVO nem fizetett a besúgásért, később pedig, amikor megszűnt a kapcsolata a „kapcsolattal”, beteg lett, aztán alkalmi munkából élt. Ha jól érezte magát, napszámba ment dolgozni. Hovorka János úgy ismeri szomszédja életét, mint a tenyerét.
– A kérvényre Kádár János soha nem válaszolt. De a nyolcvanas évek közepén, valószínűleg a levél hatására, történt valami. Két orosházi rendőrtiszt jött a falunkba, és vizsgálatot indított. Azt a jelentették, hogy Lehoczky nem szolgáltatott olyan információt, amelyet hasznosítani lehetett volna. Talán ezért sem kapott nyugdíjat. Egyetlen kivétellel valamennyi ávóst túlélt az öregúr, akiknek valamikor szolgált. Talán ez az egy lehetne az utolsó tanú, és a sors különös fintora az, hogy ennek az embernek a háza mindössze néhány száz méterre van a Lehoczkyétól. Néha összetalálkoznak, de nem szólnak egymáshoz.
Egy másik szomszéd, Mihalik József is tudja, mire vették rá Lehoczkyt. Sajnálja az öreget, és csak ennyit jegyez meg, „szörnyű világ volt az”.
Öt éve kezdett vonatozni az idős férfi Tótkomlós és Budapest között, mert kiadót keresett a könyvének. Már az ötvenes években készített jegyzetet a működéséről, majd húsz esztendővel később nyomdakészre megírta a könyvet. A kilencvenes évek elején a lakásából eltűntek a nyomtatásra váró papírok. Él a gyanú benne, hogy az írás egy filmforgatás közben veszett el. Portrét készítettek róla, akkor többen is jártak az otthonában. Azután nekiült, és újra megírta a könyvét. Több kiadó elutasította, mígnem tavaly összetalálkozott Varga Zoltánnal, a Cég-Tér ügyvezető igazgatójával.
– Lehoczky Pált 1989-ben ismertem meg. Dolgoztam a Szabad Európa Rádiónak is, és az egyik ellenzéki magyar hetilapnak megírtam a történetet. Ezután több mint tíz évig nem hallottam Pali bácsiról, akkor futottunk össze, amikor házalt a kézirattal. Már akkor akaratlanul sorsközösséget vállaltam vele, amikor először riportot készítettem róla. A második találkozásnál gyorsan elhatároztam, kiadom a könyvet. A történetet ellenőriztem – mondja Varga Zoltán.
– A beszervezésre talált dokumentumot?
– Nem.
Az Utolsó fellebbezésben azt lehet olvasni, hogy 1956. november 1-je. után, amikor Kádár János eltűnt Budapestről, egy Tótkomlós melletti tanya szénapadlásán bújt meg, fegyveresek vigyáztak rá, és a Romániából érkező orosz tankok vitték fel a fővárosba. Ezt persze senki nem tudja megerősíteni, de a viharsarki suttogásoknak része ez a történet is. A kötetnek nem az a célja, hogy a forradalom e furcsa epizódját bemutassa, hanem ahogy Varga Zoltán állítja:
– Ha valaki el akarja mondani az igazságot, találjon rá módot. A könyvben egy ember küszködik a lelkiismeretével, illetve egy olyan hatalommal, amely ellen semmilyen esélye nem volt. A mai fiatalok a vádlott szemszögéből érthetik meg a koncepciós gyakorlatot, meg azt, hogy olykor mit kellett feláldozni az életben maradásért.