Csend

Hirtelen változott meg minden. Amint kiléptem a szavazóhelyiségből a másfél esztendeje elhunyt fotóriporter kolléga, Talum Attila jutott eszembe: szegénnyel közösen csináltuk meg az utolsó riportot egy abaúji kis faluban. Aztán hazafelé ez a halálos beteg ember – aki vérbeli fotósként megállás nélkül loholt az események nyomában, s ezért állandó időhiánnyal küzdött – csaknem fél órát nézelődött egy dús lombú fa tövében, mondván, hogy olyan szépen bukik le a nap a levelek közé.
És ettől a szomorkás gondolattól nagy lett a kampánycsönd a lelkemben.
Így láttam meg egy dongót. Ott döngicsélt földközelben, rá- meg rászállva valami vékonyka vadvirágra, amely a járda repedései között szökkent szárba. A növény nem bírta a dongó súlyát, s csak bólogatott nagyokat, amitől az apró rovar bután a földre pottyant. De nem adta föl, elszántan küzdött a pollenért, persze sikertelenül.
Aztán madárcsicsergést hallottam. Nem is gondolná az ember, hogy ezek a fővárosi választókerületek tele vannak szárnyasokkal. De nem ám csak sima verebek meg galambok röpködnek mindenfelé, hanem szarkák, rigók és ki tudja, még mik népesítik be az égboltot: ha felfelé nézünk, akár még a budapesti aszfaltról is megfeledkezhetünk.
És azt már csak félve merem bevallani, hogy végül még egy mókust is kiszúrtam a lakótelep melletti kiserdőben, és kötve hiszem, hogy az állatkertből szökött volna meg, mivel ő szinte természetességgel szedte a lábait.
Aggódva figyeltem magam körül a világot, mivel kezdett az egész giccsbe fordulni. Már attól féltem, hogy Maglód felett esetleg szivárvány keletkezik, amitől könny szökik a szemembe, és majd állhatok bambán, mint ahogy ültem 1987-ben a hegyeshalmi határátkelőnél, amikor a magyar vámos az orrom alá dugta a vámáru-nyilatkozatot, és én az utazótáskám mélyén lapuló százmárkás sztereomagnó tudatában remegő kezekkel kezdtem kitölteni a beszerzés körülményei című rovatot, úgymint: már épp zárni készültek az üzletek, amikor P. Gábor barátommal sétálgatva megláttam a kirakatban a vámáru-nyilatkozat tárgyát képező műszaki berendezést.
Az ökogiccs azonban elmaradt, mert valami idióta nyitott ablaknál kezdte bömböltetni a részvételi adatokat sugárzó rádióját. A mókus Bükkábránynál slisszolt el, a dongó Ceglédig bírta, és a madárdal is elhalt úgy Egernél, mert az állatvilágot április 7-én sem érdekli, hogy miként is hívják Magyarország miniszterelnökét.