Én nem tudom...

Én nem tudom, mihez fogjak a kampánycsendben. Ilyenkor hallgatni kell, tilos dicsérni vagy bírálni. Csendben marad az angyalok kara és Lucifer is, nincs alleluja és gyalázkodás. Viszont nekem írnom illik valamiről, s talán arról sem szabad, hogy untam már ezt az egészet.
Itt van megint a tavasz. Az ablakom előtt apró, halványzöld leveleket hajt az öreg platán. Mindig április elején bukkannak elő. Kéttenyérnyi nagyságúra nőnek majd, és beborítják a most még csupasz ágakat, általuk lesz a holtból eleven. Ez fontosabb dolog annál, mint ami jelenleg tiltva van; ez a természet örök ritmusa, abszolút pártsemleges, ennek csak egy töredéke az ember, az ember lényének pedig csak egészen elenyésző része a politika. Halljátok, feleim, milyen jó a csend?
Az apró, zöld levelek azt susogják: holnap nem dől el semmi. Akkor sem dőlt el, amikor Hannibál átkelt az Alpokon, akkor sem, amikor a Római Birodalom létrejött, majd összeomlott. A természetben, amely része a világegyetemnek, sohasem dől el véglegesen semmiféle harc. Az ősrobbanás vagy a teremtés sem volt végzetes esemény, ki tudja, meddig tágul a világegyetem, s mikor kezd megint zsugorodni.
Na már most, látom, hogy legjobb lesz Natasáról írnom, mert nincs rosszabb a politika helyett beleveszni az elmélkedésbe.
Natasa mindenkit szeret. Vannak kutyák, akik csak a gazdájukat szeretik, olyanról is tudok, aki azt sem. Natasának fogalma sincs a demokráciáról. Paternalizmushoz szokott. A múltkor, mint a hatalom birtokosa, szigorú diétának vetettem alá. Az ő érdekében. Nem tetszett neki. Ám arról éppenséggel szó sincs, hogy kizsákmányolnám vagy elnyomnám. Inkább – bár ez abszolút helytelen kifejezés – gondoskodom róla. Mivel nem tagja semmiféle betegsegélyező és nyugdíjpénztárnak, és nincs taj-száma sem, én viselem helyette például a veszettség elleni oltás költségeit. Ha netán bárki azt gondolná, hogy uralkodom felette, hadd mondjam el: az utcán én szedem utána össze (kis nejlonzacskókba, precízen), amit odahagy. Továbbá ha észreveszem, hogy lenyelni készül egy eldobott papír zsebkendőt, szétfeszítem a száját, és kihalászom azt, amit náthás polgártársaim elhajítottak. (Kutyának nem szabad, embernek igen.) Szóval szolgálom őt.
Natasa mindezért cserébe örül nekem. Esténként, amikor hazaérek, rohan elém, felugrik a fotelbe, és a fülemre csókot ad. Utána rögvest kivezet a konyhába, hátha elérzékenyültem a csóktól, és kap tőlem valamit. Nem kap. Most esett túl a fogyókúrán, slank lett, ahogy mondani szokták. Remélem, mindez pártsemleges.
Továbbá az is, hogy hajléktalan barátom újabban viszonozni akarja némely szívességemet. A minap kikukázott egy eredeti német horgászólomkészletet és nekem adta. Felajánlott továbbá egy alig használt kenyérpirítót, egy kávéfőző gépet, egy hősugárzót, egy ETA gégecsövet. A kukák mélye csodálatos dolgokat rejt. Ha valaki ügyes, előbb-utóbb alig használt atomrobbanófejet is találhat. Barátom mindenáron honorálni akarja szociális érzékenységemet, ezért felhívta a figyelmemet arra, hogy a szomszédos utcában van egy kiscsaj, aki Volkswagen-emblémákat gyűjt, valószínűleg az enyémet is ő gyűjtötte be. (Remélem, a fent használt szociális érzékenység „kifejezés” nem minősül kampányvétségnek.) S szóval a kiscsaj gyűjtő. Ebben nincs egyedül. A kocsimról fél év alatt legyűjtötték a dísztárcsákat, a ködlámpát, az ablaktörlő lapátot, az egyik ablak betörése után a csomagtartóból a fúrógépet. A hetedik kerület eme kies táján sok a gyűjtő. Állítólag miután a Terézvárosban térfigyelő kamerákat helyeztek el, a gyűjtők nálunk csoportosulnak. Natasa a zoknimat gyűjti. Morogva őrzi őket. Időnként túljárok az eszén. Kimegyek a konyhába, és cuppogok, mintha valami finomat ennék. Ilyenkor kijön utánam. Aljasul rácsukom az ajtót, és összeszedem a zoknikat.
Hogy ezek után ő engem tart-e tolvajnak, én nem tudom…