Én nem tudom...

Én nem tudom, mit gondolnak a politikusok. S különösen azt nem, hogy a szocialista és szabad demokrata elitnek mi jár a fejében, amikor a legordenárébb fogásokkal és kifogásokkal igyekeznek rontani a választók közérzetét. Mert az úgynevezett negatív kampányban erről, és csakis erről van szó, beszennyezni mindenkit és mindent, rossz hangulatot teremteni a gyűlölködésre fogékonyakban, hátha kormányváltó pszichózis alakul ki, a kormány valódi teljesítményétől függetlenül. Ezt a teljesítményt szokás kritikus szemmel nézni, szokás könyörtelenül elemezni. Számosan vannak, akik büszkék rá, hogy úgymond ők „örök ellenzékiek”. Örök ellenzékinek lenni természetesen nem dicsőség, különösen akkor nem, ha ezt a pozíciót valaki erős pártszimpátiákkal a szívében, vagy ami még rosszabb, saját értékrend híján foglalja el.
Az örök ellenzéki egyik alfaja kifejezetten jobbközép kormányzat regnálása alatt bizonygatja elkötelezetlenségét, s hódol kritikai hajlamának. Ezt a habitust például a magyar sajtó nyolcvan százaléka gyakorolja. A másik alfaj lételeme az elégedetlenség, amely néha dühös indulatba csap át. Az ilyen annyiban baloldali, hogy „szociálisan érzékeny” a saját helyzetére, a többié nem érdekli. Miközben mindent megtesz, hogy ne kelljen adót fizetnie, úton-útfélen az adófizetők pénzének elherdálásáról beszél. Természetesen, amikor ezeket a típusokat említem, nem a nép egyszerű fiát rovom meg, aki nem tud eligazodni a politikai zűrzavarban. Ezt a zűrzavart az úgynevezett elit egy része kelti, a sajtó pedig dagonyázik benne.
Aligha érdemes kitérni arra, hogy tökéletes kormányzás nincs, nem volt és nem is lesz. De vannak jó és kevésbé jó, sőt rossz kormányok a fejlett nyugati demokráciákban is, ahol nem folyik annyira mély és kemény ideológiai harc, mint Magyarországon. De nyugaton sem egyértelműen a gazdasági helyzet alakulása szerint tekintenek megfelelőnek vagy elvetendőnek egy-egy kormányt a választók, a morál, az életérzés, az értékrend a legnagyobb jólétben is befolyásolja a szavazókat, akik tulajdonképpen nem kényszerülnek folyton szembenézni azzal, hogy egy-egy kormányváltás során a meggyőződésük, hitük, életfelfogásuk kerülhet veszélybe. A nyugati demokráciák közül valószínűleg egyedül Németországban értik meg a polgári politikusok, hogy miben különbözik az emberek viszonya a munkához, az élethez, az eszményekhez, a kultúrához a polgári társadalmakban, s egy olyan társadalomban, amely félig a szocializmusban ragadt.
Ezért gondolom én, hogy – tömegtámogatottságuktól függetlenül – súlyos a szocialista politikusok felelőssége vagy felelőtlensége, amikor kádári rutinnal kádári beidegzettségre apellálva igyekeznek megnyerni a választókat. Őszintén hiszem, hogy közülük a legtisztességesebbek, a jószándékúak is tesznek némi kárt a jövőnkben. Nem beszélve azokról, akik a hatalomért mindenre képesek.
Az ismét szépen kifejlődni látszó szocialista gerontokrácia ellenzéknek pocsék volt, a választási harcban pedig aljas és kíméletlen. Politikai hovatartozásomtól függetlenül kijelenthetem: az iszap, amit maguk körül kavartak, összevegyülve a múlt hordalékával, aligha ülepszik le egyhamar. Természetesen nem hiszem azt, hogy a szocialisták általában elvetemült vagy másoknál kisebb képességű emberek. Nem hiszem azt, hogy a baloldal képtelen olyan elméket és erőket felsorakoztatni, amelyek ne játszhatnának majd pozitív szerepet a magyar demokráciában.
Kevesebb hataloméhséggel és mohósággal, több türelemmel, nagyobb megújulási vággyal a baloldal talán az elkövetkező esztendőkben lezárhatja gyászos és szomorú múltját.
Hogy mikorra szárad ki a mélyszocialista mocsár, én nem tudom…