A neves gondolkodó – akit 1956-os „kibontakozási javaslata” miatt a Kádár-rendszer több évre börtönbe zárt – 1963. évi kiszabadulása után tulajdonképpen az íróasztalfióknak dolgozott, hiszen semmi reménye nem volt a publikálásra. Ennek ellenére nyomon követte a nemzetközi politika eseményeit nemzetközi jogi, ma úgy mondanánk, biztonságpolitikai szempontból, és monográfiát készített a nemzetközi bénultságról. Arról, hogy a két szuperhatalom engesztelhetetlen szembenállása miatt a második világháború óta nem működnek a történelemben korábban bevált konfliktusrendező módszerek: a nemzetközi döntőbíróság, a nagyhatalmi döntéshozatal a kisebb államok, nemzetek vitás ügyeinek elintézésére. Ha bárhol a világban feszültség támadt, a Szovjetunió és az Egyesült Államok azonnal felsorakozott valamelyik fél mellé, s megakadályozta a rendezést.
Bibó már lényegében befejezte elemzését, amikor 1973-ban újra fellobbant az elmérgesedett izraeli–arab viszály, és lezajlott a negyedik háború a szemben álló felek között. Példatára újabb tényekkel gyarapodott, mivel ez az összecsapás sem vezetett rendezéshez. Alaposan körüljárta a kérdéskört, nem feledkezvén meg a történelmi eredők boncolgatásáról sem, s a kialakult helyzet felvázolása és interpretálása után javaslatot tett a két fél közötti béke elvi és gyakorlati teendőire.
Kevés, Bibónál alkalmasabb személyt lehetett volna találni a rendkívül kényes, történelmi és társadalmi előítéletekkel terhelt kérdés megvilágítására. Ekkor már évtizedek óta foglalkozott békekutatással, számos fontos munka megírásán volt túl. Képességeit a koalíciós években egyetemi tanársággal és akadémiai tagsággal honorálták. Emelkedő pályáját azonban – sok más kiváló tudóséhoz hasonlóan – kettétörte a kommunista diktatúra.
A zsidókérdésben tanúsított elfogulatlanságát 1949-ben közreadott nagyesszéjével bizonyította, amelyben mások helyett is elvégezte a magyarság önvizsgálatát a félmillió áldozatot követelő magyar holokauszttal kapcsolatban. A politikai lélektan egyik első hazai művelőjeként képes volt a társadalmi folyamatok mélyen rejtőzködő mozgatórugóit is feltárni. Meg volt győződve arról, hogy minden súlyos konfliktus megoldási kísérleténél el kell végezni a helyzet kialakulásához vezető történelmi és társadalompszichológiai motívumok alapos vizsgálatát.
Tanulmányában nagy erudícióval fejtegette a zsidó és az arab nép nemzetté válásának hasonlóságait és különbségeit. A zsidók tudatos, tervszerű, hittől és mély szellemi meggyőződéstől áthatott, kiválóan képzett vezetőkre támaszkodó mozgalmával éles ellentétként állt szemben a palesztinok képlékeny, az arab etnicitás periferikus részeként kiforratlan szellemisége, amelynek még külön meg kellett küzdenie az értékes területre aspiráló környező arab monarchiák terjeszkedési törekvéseivel.
A zsidóságot ért szörnyű világháborús genocídium új politikai helyzetet teremtett. Az ENSZ és a nagyhatalmak vezetői megrendülve a holokauszt borzalmain felkarolták a zsidó honalapítás eszméjét, és elfogadták a közös zsidó–palesztin állam tervét. De hamarosan kiderült, hogy a kölcsönös ellenségeskedés oly mértékű a két nép között, hogy területileg el kell határolni őket. Így született meg a bibliai földek három zsidó és három arab mozaikra való felosztása, közepén a nemzetközi városnak nyilvánított Jeruzsálemmel. A zsidó területeken ekkor már félmillió zsidó élt csaknem ugyanennyi arabbal együtt, míg a palesztin részen nyolcszázezernyi arab. Mivel a megosztás egyik felet sem elégítette ki, s pattanásig feszült a húr a kölcsönös terrorista leszámolások miatt, kitört a háború. Ennek során a zsidóság elfoglalta csaknem az egész tengerpartot – a gázai sávot leszámítva –, és elűzte a meghódított területeken élt hétszázezer palesztint. A helyükre az arab világban élő, csaknem ekkora tömegű, szintén elűzött zsidó került, akiket a majdnem kizárólag európai eredetű izraeliek mintaszerű empátiával fogadtak be, és telepítettek le, bár az évezredes különélés következtében kulturálisan és etnikailag messze távolodtak már tőlük.
A koncepciótlan és szervezetlen arab szomszédok – Egyiptom és Jordánia – birtokba vették a maradék palesztin területeket. A demográfiai kép tisztulása ellenére az ellenségeskedés mértéke nem csökkent. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) határozatait, amelyek között több volt az Izraelt elítélő, a felek nem tartották tiszteletben, illetve nem teljesítették. A menekültek sorsa nem rendeződött sem repatriálás, sem másutt való letelepedés, sem kárpótlás formájában. Csak olaj volt a tűzre az 1956. évi második közel-keleti háború, amelyben Izrael csatlakozott a Szuezi-csatornát államosító Egyiptom megleckéztetését szolgáló brit–francia támadáshoz. Az 1967-es hatnapos háború Izrael nagy győzelmét hozta: a teljes Szentföld birtokába jutott, sőt Szíriától és Egyiptomtól elfoglalta a stratégiai jelentőségű Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet.
Bibó ezt a háborút mindkét nemzet fejlődésében fontos lépcsőfoknak tekintette. A korábban csak az arab világ részeként számon tartott palesztinok (azaz palesztinai arabok) külső erőszak által ugyan, de eggyé kovácsolódtak a közös szenvedésben. A stabil és jól védhető határokat teremtő Izrael pedig túljutott a korai államiság ideiglenes s a nemzetközi jog paragrafusai szerint is csak átmenetinek tekintett szuverenitás állomásán. A Szuezi-csatornától a Golán-fennsíkig terjedő hódításai cserealapot szolgáltattak arra, hogy az 1948–49-es háborúban megszerzett területek belső asszimilálása után nemzetközileg is legitimáltathassa azokat.
Bibó István tisztában volt azzal, hogy a békekötés alapját képező feltételek, azaz Izrael visszavonulása az 1967-es háború előtti határok mögé, másrészt Izraelnek mint szuverén államnak teljes körű nemzetközi elismerése az arab világ országai részéről csak a nagyhatalmak egységes fellépésével kényszeríthető ki. Ugyanis mindkét fél történelmi múltja, nemzetté válásának sajátos feltételei s egymástól elszenvedett sérelmei az érvek sokaságát termelték ki mindkét részről az egyedül lehetségesnek látszó kompromisszum ellen. A palesztinok elveszítették hazájukat, a teljes megalázottság állapotába kerültek, miközben továbbra is egy hatalmas világi és vallási kultúra részei maradtak. A zsidók úgy érezték, hogy az egész civilizált világ felelős azért, ami történt velük a XX. század derekán, s ennélfogva joguk van az önálló állami létre azon a területen, ahol történelmük elkezdődött. Ráadásul a győztes helyzetében úgy érezték, semmi sem indokolja a kard erejével megszerzett és birtokolt bibliai földekről való, bizonytalan kimenetelű kivonulást az instabil, szélsőséges arab politikai rezsimek garanciája fejében. „Így alakult ki Izrael s az izraeliek mai lelki beállítottsága a legyőzhetetlenség tudatának és az egzisztenciális veszélyeztetettség tudatának az ellentétes pólusai között. Ebben a helyzetben az tenné a legnagyobb jót Izraellel, aki megtapasztaltatná vele, hogy hatalmi ereje véges; de mindezt nem mindenre elszánt ellenségekkel vívott megsemmisítő harcban, hanem nála és ellenfeleinél egyaránt nagyobb erőt képviselő, békére és konszolidációra törekvő nemzetközi akció formájában. Mint tudjuk, ez az erő a nagyhatalmak együttese képében megvan, illetve meglenne, ha akcióképes volna” (632–633. oldal).
A béketervnek eme lényegi tartalma mellett – amely tehát a „területért garantált nemzetközi elismerést” formulában fejezhető ki – Bibó arra is gondolt, hogy az egyezményben ki kellene térni egyes elkerülhetetlen határkorrekciókra. Nem stratégiai, hanem egyéb finomításokra gondolt, például legelő- és – a vízben oly szegény térségben – vízhasználati kérdésekre, illetve Jeruzsálem megosztásának problémájára.
Fontosnak tartotta, hogy az állami elismerést ne követeljék meg feltétlenül minden arab rezsimtől, de a közvetlen szomszédoktól és az arab világ meghatározó egyházi és világi hatalmaitól mindenképpen. Szakértőnk világosan látta, hogy az arab világ zavaros, és kiszámíthatatlan változásban van, nem lehet tehát egy-egy önjelölt katonai junta vagy kótyagos fejű diktátor önkényes vétójától függővé tenni az oly kívánatos megegyezést. Kitért természetesen a menekültkérdésre is: „… az 1967 után elfoglalt területek menekültjeit teljes repatriálás és kártérítés, az 1967 előtti izraeli területek menekültjeit viszont teljes kártérítés és csak családi vagy más emberi okokból különösen indokolt esetekben korlátozott számban való repatriálás illetné meg” (662–663. oldal). Lehetségesnek tartotta ezenkívül az önkéntes lakosságcsere támogatását az Izraelben maradt arab, illetve az arab világban még fellelhető zsidóság között. A fentiek szerinti kártérítés anyagi bázisának megteremtésére és technikai lebonyolítására nemzetközi pénzügyi alapot és adminisztrációt látott volna kívánatosnak. Javasolta, hogy az arab országok segítsék elő a nem repatriáltatható menekültek letelepítését a saját országukban.
A nemzetközi garanciák széles körű rendszere mellett Bibó különösen fontosnak tartotta a lebonyolítás részleteinek rögzítését a békedokumentumokban, hogy a mélyen gyökerező és megélt rossz tapasztalatokon alapuló gyanakvás ne lassítsa vagy gátolja a békefolyamatot a két érdekelt fél között. Kikerülhetetlennek tekintette a garanciát nyújtó nagyhatalmak erő alkalmazására való hajlandóságának feltétlen érzékeltetését a folyamat végrehajtása során. Véleménye szerint a békeaktusnak részleges izraeli területkiürítéssel kellene kezdődnie. Úgy vélekedett, hogy ha Izrael visszatáncolna a megállapodás teljesítésétől, nagyhatalmi erőszakkal rá lehetne kényszeríteni csapatai kivonására, viszont a politikailag-ideológiailag rendkívül széttagolt arab országoktól nem kényszeríthető ki előre a diplomáciai elismerés. Tehát Bibó szerint: „… a béketerv lebonyolításának részleges kiürítéssel kell kezdődnie, elismeréssel folytatódnia és teljes kiürítéssel befejeződnie” (666. oldal). Arra is volt javaslata, hogyan kellene elhatárolni egymástól a két kiürítési zónát a három határos arab ország esetében.
Aztán a negyedik háború utáni BT-határozatok is papíron maradtak. Izrael fokozatosan beillesztette gazdaságába a megszállt területeket. Bár az 1973. évi háborúban nem tudta megismételni az 1967-es sikert, ereje teljében mutatkozott a világ előtt, s noha szüntelenül hadiállapotban állt a terrorizmus eszközéhez forduló palesztin ellenállókkal, a harmadik világból és a szovjet tömbből jelentős bevándorlás indult az országba, s lassan sikerült javítania a legsebezhetőbb stratégiai hiányosságán, demográfiai hátrányán. A kelet-európai földindulás után megindult a posztszovjet térségből is a tömeges zsidó kivándorlás. Az emberimport elhelyezésén fáradozva ortodox vallási körök kívánságára zsidó települések létesítése kezdődött a megszállt, palesztinok lakta területeken, Gázában, a Golán-fennsíkon és különösen a legértékesebb területen, Ciszjordániában. Mára ezeken az erődszerű, katonailag biztosított telepeken mintegy 200 ezer zsidó él. Megjelenésük a homogén arab területeken állandó feszültség forrása, és megerősíti a palesztinok abbeli meggyőződését, hogy Izrael önkormányzatra, autonómiára vonatkozó ígéretei csak addig tartanak, amíg végleg ki nem szorítják őket a telepesek. Hasonló küzdelem folyik Jeruzsálemben és környékén, miközben Izrael a fővárosának nyilvánította a szent várost.
Izrael, bár elnyomva tart egy jelentős számú kisebbséget, parlamentáris berendezkedésű ország. A zsidó lakosság a politikai pluralizmus körülményei között él, és visszaszorultak ugyan azok az erők, amelyek engedményeket sürgetnek a palesztinkérdésben, sokan vannak, akik egy szuverén arab állam megteremtésétől várják biztonságuk javulását. Tudják, hogy ez csak méltányos békekötés révén válhat valóra. A szélsőjobboldali fanatikusok azonban a további erőpolitika hívei. Befolyásuk főleg a fundamentalista egyházi körökben és az áldatlan pionírszerepet vállalt telepesek között erős.
Bármekkora betelepedés történt erre a területre, hiába sikerült öt évtized alatt megtízszerezni a zsidók lélekszámát – félmillióról ötmillióra –, a palesztinok is sokasodtak magasabb természetes szaporodásuk következtében. Meghökkentő, hogy ezen a mintegy húszezer négyzet-kilométeres területen csaknem tízmillió, egymással farkasszemet néző lakos osztozkodik. A népsűrűség, főleg ha a terület jelentős részét elfoglaló Negev-sivataggal is számolunk, meghaladja a világ legsűrűbben lakott országaiét is. Vajon meddig folytatható ez a demográfiai verseny? Mekkora a bibliai Kánaán eltartóképessége, különösen éles nemzeti megosztottság közepette?
Az intifáda, a terrorizmus és az ellenük folyó fegyveres izraeli akciók biztonsági következményei mellett talán ezzel a kérdéssel is foglalkozniuk kellene a biztonsági szakértőknek, akiknek a látókörét nagyban tágítaná, ha megismerhetnék Bibó István ma már klasszikusnak mondható elemzéseit.
Felhasznált irodalom: Bibó István Válogatott tanulmányok, 4. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.
szexuális zaklatás
Megijedt az egyetem, amely szexuális zaklatás miatt kirúgta az edzőt
