Keresztutak

Béke neked, Jeruzsálem! – üzente a Vatikánból a másik szent városnak a véres nagypéntek estéjén II. János Pál pápa, amikor lélekben ismét végigkísérte egykori utolsó útján Krisztust. Jézus kínjaiban felfedezhetjük a mai ember szenvedéseit is. A keresztút mai stációi az erőszak, a háborúk, az üldöztetés, a terrorizmus és a sok esetben mindezt kísérő közöny. Dermesztően igazolja e tételt, ami Krisztus szülőföldjén ma történik. A nép most is Barabást kiált, a mai Pilátusok pedig mossák kezeiket. Nyomukban tankok, buldózerek, vér és fájdalom.
A húsvéti ünnepekhez közeledve némi reményt adott az erőszak megfékezésére, hogy az arab országok elfogadták a palesztinoknak az 1967 előtti állapot visszaállításával államot, Izraelnek elismerést, gyakorlatilag a biztonságot ígérő szaúdi béketervet. Ezen a húsvéton azonban még a fegyvereké, az egymást érő robbantásoké, a tankoké volt a főszerep.
Az egyik oldalon az évtizedek óta tartó megaláztatásban, menekülttáborokban felnőtt, elkeseredett nemzedék radikalizmusa elszakított minden köteléket, szervezeteik az Iszlám Dzsihádtól a Hamászig a palesztin hatóságok által is ellenőrizhetetlenül hajtják végre egymás után öngyilkos merényleteiket. Velük szemben a vezényszóra induló, a térség legkorszerűbb hadseregét maga mögött tudó állami terror egy véreskezű „héja”, Ariel Saron irányításával.
Gyűlölet feszül itt gyűlöletnek, vérbe borítva a tájat, időszerűtlenné téve pillanatnyilag mindenféle végső megoldást kínáló béketervet. Modern katonai kifejezéssel élve már több mint egy éve, a második intifáda meghirdetése óta úgynevezett aszimmetrikus, klasszikus gerillaháború folyik. A palesztin merénylők kiszámíthatatlan öngyilkos robbantásaikkal szisztematikusan teszik teljesen lehetetlenné a normális életet Izraelben, amire válaszul Saron a terrorizmus elleni harc álságos jelszava mögé bújva, a világ nagy részének közönyétől kísérve tankokkal lövi, bombázza a palesztin városokat, és felrúgva minden megállapodást, megszállta az oslói megállapodás alapján egyszer már kiürített területeket, célponttá téve immár magát Arafatot is.
De meddig lehet fokozni a terrort, amely lassan már azt feltételezi, hogy a cél a másik teljes elpusztítása? Racionálisan mérlegelve a dolgokat, nem sokáig, a Szentföldön azonban mára mindent elborított a gyűlölet. A szellemet a palackból Templom-hegyi provokációjával egykor kiengedő Saron elszámította magát. Ebben a háborúban nem győzhet, az ilyennek nincs győztese. Ráadásul a palesztinok már semmit sem veszíthetnek, míg az izraeli polgárok lassan búcsút mondhatnak viszonylagos biztonságuknak is. A gerillaháború ellen ugyanis nem használ semmilyen mozgósítás, az felmorzsolja a társadalom ellenálló képességét, a legmodernebb hadsereget is.
Így aztán előbb-utóbb tárgyalóasztalhoz kényszerülnek a ma még kibékíthetetlenül egymásnak feszülők is. A palesztinok azért, hogy legyen még egyáltalán értelme az önálló államnak, míg Izrael szintén a léte érdekében. Az erőszak megfékezéséhez azonban Arafatot olyan helyzetbe kell hozni, hogy megzabolázhassa radikálisait, Saronra mások raknak majd kötőféket. Létbizonytalanságba taszított választói mellett elsősorban Amerika képes erre, ha végre felismeri: saját érdeke is, hogy egyenlő mércét alkalmazzon. Így egyszer talán ismét új élet fakadhat Jeruzsálemben Krisztus halálából. Az áldozat újra megtaníthat arra mindenkit, hogyan törje szét az erőszak ördögi körét. Addig azonban a Szentföld mai lakóinak is végig kell járniuk keresztútjukat, hiszen egyelőre hadat üzentek a békének.