M. P., az igazi katasztrófafilm

Csapataink harcban állnak. Az „ellen”, amely idegen hatalmakkal a hátában feltétel nélküli fegyverletételhez szokott, nem tudja mire vélni, hogy eltökélt ellenállásba ütközik. Proletárdiktatúrán edződött pártvezéreik zavarukban a jobbközép vezető politikusát nevezik diktátornak – ez olyan, mintha a kannibál törzsfőnök vegetariánus ideológiával ítélné el az állati húsok fogyasztását. Tamás Gáspár Miklós meg egyenesen ellenforradalmi nagygyűlés résztvevőinek bélyegezte a Testnevelési Egyetemre sereglett százezres nagyságrendű tömeget, s ezzel Berecz János politikai örökösévé vált. (Minden demokratának fájdalmas mozzanat ez, hiszen a néptribun filozófus a spontán képviselői visszahívások hajdani intézményének köszönhetően a kommunista parlament első, valóban szabadon választott, antikommunista képviselője volt. Kijelentése által féltett kincsünk, maga a rendszerváltozás kapott fájdalmas övön aluli ütést.) A lenini forradalomelméleten szocializálódott baloldal szemmel láthatólag nem képes más kategóriákban gondolkodni, mint forradalomban és ellenforradalomban. Ha a tömeg az ellenükben az utcára (vagy a Kossuth térre) megy, az csakis csurkista reflex lehet; míg az ő akasztófás happeningjük a Hősök terén a jó öreg kettős mérce szerint maga a demokrácia non plus ultrája, az utcai agitálás meg ártatlan barátkozás a járókelő választókkal. Most, hogy a MIÉP kimaradt az Országgyűlésből, nem lehet tovább a csurkista mumussal ijesztgetni (a balellenzéknek valóságos kormánykritika híján egyéb ötlete sem volt a tovatűnt négy esztendőben) – most már állítani kellene valamit. Egy valódi programütköztetéstől óvakodó baloldali kampányban (ahol Medgyessy Péter még a saját, vitára invitáló kihívása elől is megfutamodni látszik) persze mi más is volna fegyverként forgatható, mint az ellenlábasok negatív minősítése, gyalázása. Orbán Viktor világos érveivel nem képesek érdemben vitatkozni, „rettegni” már nem aktuális – így marad a vélt morális fölény. (Az egyik baloldali napilap kolumnás összeállításában „egyöntetű lapvéleményeket” szemléz külföldről. Még csak nem is leplezik a kádári sajtó iránti nosztalgiájukat!) A polgári jövő híveit lecsurkázzák, Kovács László viszont disztingvál a Munkáspárt és a Munkáspárt szavazói között. (Az előbbitől irtózik, az utóbbiakat imádja.) Az antikommunista polgári jövő százezres tömegének látványa megdöbbentette a választásokat már lefutottnak ítélő, semmitmondó negédeskedésekkel elintézni gondoló posztkommunista blokkot: szembesülniük kellett azzal, hogy ennek az országnak, ennek a fővárosnak nemcsak lumpenproletárjai, hanem felelős, mindenféle színezetű diktatúrát elutasító polgárai is vannak. Az éteren át agymosott, a tényekre, de még a saját pénztárcára is fittyet hányó honfitársaink már-már kezdték elhinni, hogy megint mindenre rátelepszik majd a bódító rózsaszínű köd, mint 1994 és 1998 között, hiszen itt még a centrum is balra húz (azt remélik: honorálnák őket egy Medgyessy-kupával, bankelnöki székkel, miegymással) – erre itt egy ember, aki a szívünkből szól, és hosszan sorolja: ezt mondják, de azt teszik. Magyarország nem az öt plusz öt millió honpolgár országa, mint Medgyessy sulykolja: a kommunisták a felénél sokkal kevesebben vannak. S ezt egy pillanatra sem szabad elfeledni – mondjon bármit a „független” politológus vagy az „örök ellenzéki” pesti kabaré…
*
Jómagam nem hiszem, hogy az urnáknál jelentékeny választási csalás történt volna – a választási csalást, a választók megcsalatását a voksolás előtt, folyamatosan végezték romboló médiaapparátusok. A dolog természetéből adódóan a csalatkozás csak később következik majd be, s ismerünk olyan eseteket is, hogy a szerelmes férfi, nem tanulva a korábbi házassági fiaskóból, többször is oltárhoz vezeti a csélcsap asszonyt…
*
Ha Ady Endre valami csudálatos véletlen folytán kikelne a sírjából, és tudomást szerezne a 2002-es választások első fordulójának eredményéről, netán rögtön tollat is kanyarintana a keze ügyébe, aligha kacagnánk az irodalmi végeredményen, mint valamiféle aktualizált Legújabb Zrínyiászon. Ha röviden vázolnák neki a honi baloldal viselt dolgait az utóbbi nyolcvan évből, a nyakas kálvinista géniusz sem igen vizionálna többet égre néző, vörös csillagot vizslató emberről – ehelyett tekintetét a magyar anyaföldre szegezve feltehetőleg súlyos, károlis zengésű ószövetségi átkokat préselne ki magából. De hát az ostorozó Ady Endre nyugszik békében, mi meg itt vagyunk ebben a felemás utókorban, ahol a jövő mindig elkezdődik ugyan, de vele párhuzamosan valahogy a múlt is rendületlenül folytatódik. Görgey Gábor, aki nemes polgári (és családi?) hagyomány gyanánt finom esztétikai érzékkel a piros dzsekis-gatyaletolós régi-új baloldalt választotta, freudi módon első euforikus választási nyilatkozatában is megpendítette: reméli, a szocialistákat nem a bosszúállás vágya fűti. Ezek szerint földönjáróbb tapasztalatai lehetnek erről a diktatúrán edződött kompániáról, mint az éjjeli eget pásztázó Adynak. Sokkal érdekesebb, hogy azok a politikusok, akik eddig szakmányban „rettegtek”, miként tudtak átfordulni minden átmenet nélkül afféle „kápós” lelkiállapotba. Hiába hajtogatja ugyanis Medgyessy Péter a betanult formulát, hogy itt, kérem szépen, megszűnik majd az árokásás (a kubikusoknak és a sírásóknak ezek szerint meg vannak számlálva a napjaik?), ha az első fordulóban nyertes csepeli MSZP-s képviselő máris, egyenes tévéadásban, kapásból „lekígyóbűvölőzi” ellenefelét. A (megalapozatlan) fennsőbbségtudat azonban magában a szocialista miniszterelnök-aspiránsban is megvan: még minden nyitott a második forduló előtt, mikor már elvtelenül kihátrál az általa kezdeményezett Orbán–Medgyessy-vita második menetéből. Ez ugyan még csak közönséges gyávaság és hitszegés (egy valódi, szikrázó összecsapásban nyilvánvalóvá válna a klasszis különbség Orbán javára, mind mentálisan, mind a konfliktuskezelő rátermettség tekintetében), a visszavonulás indoklása viszont vérlázító: ő Orbán Viktort már csak „az ellenzék vezéreként” kívánja a jövőben fogadni. Járuljon elé a vetélytárs, mint egy audiencián… Képzeljük el a kényes hungaroeuropéer sajtó demokráciaféltő dörgedelmeit fordított esetben! Medgyessy „természetesen” nem megfutamodik, csupán pragmatikus. Miként a stábja is az: szakmailag nyilván igencsak kínos számukra, ha a zavartan pislogó, alapvető kommunikációs gátlásokkal küszködő, csekély szókincsű frontember túl sokat mutatkozik a nyilvánosság előtt, ahol netán szabadon is kell beszélnie; hátha még emberére is akad, s nem csupán kedélyes „elnökurazó” helyzetekben kell „helytállnia”! Nem Mr. Bean, hanem ő az igazi katasztrófafilm… Az árok betemetése már csak azért is bajos, mert Medgyessyék csupa demagóg húzással kaparintották meg az ásót. Az még csak hagyján, hogy egyetlen politikailag (ön)akasztott embert sem tudnak felmutatni – de „a 23 millió román munkavállaló” inváziója sem akar sehogyan sem elkezdődni. A szocialisták akkor járnának jobban, ha a második fordulóban – a négy évvel ezelőttihez hasonlóan – megfordulna a széljárás: a hazugságban, bűnben fogant hatalomban ugyanis nincsen valódi öröm…
*
Megannyi bohócorral, vámpírfogakkal (és egységes kommandószabályzat szerint) kidekorált Orbán-óriásplakáttal ellentétben, a Medgyessyvel szembeni utcai ellenszenv inkább verbálisan nyilvánul meg. Az még csak az alapverzió, hogy a „Velünk az ország” kirekesztő szlogenje a „Veled? Soha!” spontán reakcióját váltja ki, de vannak szellemesebb, szofisztikáltabb graffittik is. „Lébiztonság, Trösztbiztonság, Lobbiztonság” – írja például az egyik ismeretlen szerző. Vajon mire gondolhatott?
*
Ha valaki egyszer megírja a demagógia magyarországi történetét, feltétlenül vegye bele ezt a sztorit. A Felső-Tisza vidékén élő árvízkárosult arra a kérdésre, hogy miért Medgyessyre szavazott, holott Orbán építette fel a házát, azt felelte: azért, mert lilára festették, s nem zöldre, mint a szomszédét. Nem kellene egy újabb színt hozzáírni Az ember tragédiájához?