MI A MAGYAR?

Egyszerre megjött, vagy mint Arany János éneklé ódájában, „végig nyilallott a hazán” a gyászhír, hogy Széchenyi önkezével vetett véget életének. A hazafiak a szó szoros értelmében megsiratták. Egy nemzet zokogott nagy fia felett, kit előbb annyira félreismert. Széchenyi a negyvenes években határozottan népszerűtlen alakja volt közéletünknek. Most, hogy meghalt, nyomban mint próféta támadott fel a nemzet szemei előtt. Imádni kezdték azt, akit előbb majdnem megköveztek.
Az emberek elővették Széchenyi utolsó magyar nyelven írt (1847-ben megjelent) munkáját, a Programtöredékeket s áhítattal olvasták ebben a Kossuth ellen intézett s a forradalmat megdöbbentő módon megjósló filippikát…
Hogy maga Széchenyi annak idején valóban hitte-e, hogy egy röpirattal, legyen bár annak szerzője a legnagyobb magyar, fel lehessen tartóztatni a reformok megvalósítását végre-valahára erélyesen követelő közvéleményt, nem tudhatjuk. Aki ismeri a nagy szellemi átalakulások dinamikáját, az mai szemmel nézve be fogja látni, hogy ily feltevés képtelenség volt. A közvélemény 1847-ben valóban felháborodással olvasta a Programtöredékeket. De 1860-ban úgy olvasták a hazafiak e könyvet, mint egy nagy látnok politikai végrendeletét.
Az emberek többsége szereti a csudálatost és titokszerűt. A Programtöredékek megdöbbenő olvasói, az abszolutizmus szenvedései közepett, nem kutatták azt a kérdést: vajon a Magyarországot ért elnyomatás nem következett volna-e be akkor is, ha az országgyűlés a párisi és bécsi forradalom kitörését nem használta volna fel, hogy egy csapással törvénybe iktassa azokat a reformokat, melyekre a haladni akaró Magyarország egy évtized óta sziszifuszi erőfeszítéssel hiába törekedett.
Nem kérdezték: az ismét erőre kapott reakció nem nyomta volna-e el Magyarországot akkor is, ha a 48.-i törvények meg nem alkottattak volna.
Nem kérdezték, hogy a diadalmas reakcióval szemben nem lett volna-e még végzetesebb, ha a jobbágyok felszabadítását, az ősiség eltörlését és a többi nagy alapvető reformokat majdan az osztrák abszolutizmus kezdeményezte volna, s úgy állott volna a világ előtt, mint a nép felszabadítója és Magyarország civilizátora.
Nem kérdezték, hogy az 1848.-i törvények csakugyan valódi okai voltak-e a dinasztiával való öszszeütközésnek, valóban össze nem férők voltak-e a monarchia nagyhatalmi állásával.
Ma már jóformán mindenki beláthatja, hogy jobb volt a nagy demokratikus reformok proklamálása és egy becsülettel megvívott önvédelmi harc után – mely harcot a kamarilla kényszerítette ránk – elbukni, mint ezek nélkül hajtani nyakunkat a diadalmas reakció igája alá. Mert ma már a tapasztalás kimutatta, hogy a becsülettel megvívott, bár gyászos kimenetelű harc után végre mégis felvirradt a nemzetre a feltámadás napja, míg az utóbbi esetben a dicstelen megsemmisítés éjszakája borult volna a nemzetre.
1860-ban a közvélemény mindezt nem kutatta. Csak azt nézték megdöbbenő szemei, hogy Széchenyi 1847-ben meglátta 1848-at és 1849-et. Aki ilyesmire képes, az az emberek véleménye szerint több volt mint bölcs. Az látnok volt. Széchenyi, a politikus meghalt, a próféta feltámadott. Halála után beteljesült Széchenyin, amit 1822-ben írt: nálunk hősnek és szentnek kell lenni annak, ki hazájának szolgál.
(Halász Imre: Széchenyi nyomdokain, 1910)