Orbán–Medgyessy-vita: K. O.

Kétezerkettő április ötödikén este végre elérkezett a igazság pillanata, azaz szembekerült egymással az a két ember – Orbán Viktor és Medgyessy Péter –, akiknek a felmérések alapján esélye van arra, hogy a választások után kormányt alakítson. A vitára eredetileg a második forduló előtt került volna sor, ám az MSZP kormányfőjelöltje március elején váratlanul felrúgta a Horn Gyula által kialakított hagyományt, és az első forduló előtti időpontra tett ajánlatot. Orbán Viktor valódi államférfihoz méltóan elfogadta a kihívást, és megjelölte azt a két napot (április 5-ét és 19-ét), amikor úgy mehet végbe a vita, hogy minden külső körülmény és félremagyarázás nélkül ítéletet tudnak mondani a választópolgárok a jelöltek alkalmasságáról. Mint ismeretes, ezután kezdődött meg az a már-már komikus üzengetéssorozat az MSZP részéről, ami aztán oda vezetett, hogy a közvélemény-kutató intézetek március végi felméréseinek ismeretében Medgyessy Péter mégis kénytelen volt megjelenni azon a vitán, amelyet – ahogy utaltunk rá – ő kezdeményezett.
Kinek volt több vesztenivalója? Egyértelmű, hogy Orbán Viktornak. Nincs az a nyugat-európai politkus, aki olyan előny mellett, mint amivel a Fidesz–MDF rendelkezett egy héttel a választások előtt, belement vona egy bizonytalan kimenetelű pengeváltásba. Azt se feledjük, hogy az utolsó napig hezitáló Medgyessy Péterrel ellentétben a miniszterelnöknek nem volt választási lehetősége: neki ott kellett lennie április ötödikén este a közgazdasági egyetemen.
Mi volt a helyzet Medgyessy Péterrel? Az MSZP harminc-egynéhány százalékos szavazótábora biztos bázis, pártválasztásuk még Medgyessy veresége esetén is egyértelmű. Az utolsó napok labilis közhangulata, az MSZP indulatokat kavaró kampányfinise is kedvezett neki, hiszen reménykedhetett, hogy a Fidesz-vezetés esetleg megzavarodik. De az is a kihívó mellett szólt, hogy olyan témákhoz nyúlhatott – gazdaságpolitika, egészségügy, mezőgazdaság, EU-tárgyalási stratégia –, ahol az egykori pénzügyminiszter elvileg komoly szakmai ismeretekkel rendelkezik.
Ezek után nézzük a vitát. Orbán Viktor szelíd, visszafogott hangnemet ütött meg, szemmel látható volt idegessége. Érezhette, hogy éppen a nagyságrendekkel jobb kommunikációs képességei miatt áll fenn annak a veszélye, hogy túlságosan fölényesnek tűnik, és ezzel felkelti a rokonszenvet ellenfele iránt. Medgyessy indítása érdekes volt: a már jól ismert bizonytalan, akadozó stílusában ellenfele szónoki képességeit kezdte dicsérni, majd azzal folytatta, hogy ő bizony nem tud ilyen szépen beszélni, viszont neki a szívéből jönnek a szavai, mint az egyszerű embereknek. Ezt követte az Orbán-kormány eredményeinek a dicsérete, a csúcsponton azzal a tapsvihart kiváltó kijelentéssel, hogy neki tetszik a Nemzeti Színház. Ha a vita ebben a pillanatban ér véget, alighanem Medgyessy nyert volna, hiszen az eredeti célját elérte: rokonszenvet ébresztett maga iránt, és Orbán szónoki adottságainak a feldicsérésével gyakorlatilag előre idézőjelbe tette ellenfele minden későbbi kijelentését. A vita azonban nem ekkor ért véget, és emiatt kijelenthetjük, hogy Medgyessy ebben a látszólag neki kedvező pillanatban vesztett. Az „én vagyok az egyszerű ember, aki most elmondja a panaszait” stílusú tiborckodás valóban hatásos fegyver lehetett volna Orbán Viktor Tony Blair-i ihletésű kommunikációja ellen, de csak akkor, ha az, aki előadja, elegendő intellektuális és verbális képességgel bír, hogy ezt a szerepet végig hitelesen el tudja játszani. Medgyessy viszont erre képtelen volt, és ez viszonylag hamar kiderült: a legnagyobb hiba az volt, amikor az Orbán-kormány által felrúgott szerződések között a négyes metró után megemlítette a Nemzeti Színházat is, amihez pedig nem sokkal korábban gratulált (emlékezhetünk: Orbán Viktor bravúros ügyességgel ütötte le ezt a labdát). De szintén baklövés volt annak a többszöri felemlegetése is, hogy a kormány büntetni akarja azokat a gyerekeket, akik nem tehetnek arról, milyen családba születtek. Így lehetőséget adott Orbán Viktornak, hogy a téma a hivatalban lévő kormány családpolitikája legyen, és ne az MSZP átal kínált alternatíva. Medgyessy szemszögéből nézve az lett volna a jó, ha számszerűsíthető összegekről, forintokról folyt volna a szó, amire az „egyszerű ember” a leginkább fogékony, és nem a családtámogatási rendszer filozófiájáról. Talán ez volt a vitának az a szakasza, ahol Orbán Viktor ráérezhetett, hogy simán nyerhet. Medgyessy Péter csupán egyetlen komoly statisztikai adattal tudott előjönni, mégpedig az újszülöttek számának csökkenő tendenciájával. Bár valószínűleg ennek a felemlegetésével az volt a célja, hogy megsemmisítse ellenfele korábbi érveit az alkalmazott családpolitika helyességéről, de ezt nem tudta kellően hangsúlyozni, és nem társított hozzá más, a tendenciát erősítő adatsort. Akaratlanul is elárulta, hogy a statisztikai adatok kommunikációs fegyverként való felhasználása ezen az estén nem lesz az erőssége, az pedig szintén hiba volt, hogy egyszer sem nevezte meg a pontos forrást, mert ezzel állításainak szakmai súlyát csökkentette. (Mint tudjuk, egy ilyen mulasztásért a közgazdasági egyetemen már az első fél év után eltanácsolják a hallgatót.) A statisztikai adatok pontatlansága és hiánya egyébként szinte végig jellemezte Medgyessy Pétert, ami azért megdöbbentő, mert az elemzők korábban éppen a tényismeretet, a szakmai precizitást tartották legnagyobb erényének. Ne feledjük, hogy a négy évvel ezelőtti vitára Horn Gyula igen pontos adatsorokkal és forrásokkal érkezett, és végig precízen fel is tudta használni azokat. Medgyessy slendriánsága nehezen magyarázható, hiszen az az alacsony jövedelmű és iskolázottságú réteg, amelyet megcélzott, éppen a hatásosan előadott forintokkal fogható meg a leginkább.
Innentől kezdve már Orbán volt a nyeregben. Az egészségügyben, a legnehezebben védhető ágazatban sem tudta Medgyessy Péter zavarba hozni, sőt, a kazincbarcikai kórház katasztrofális állapotáról előadott érzelgős demagógiája éppenséggel vissza is ütött, hiszen korábban már többször utalt rá: elismeri, hogy a meglévő problémák már régóta fennállnak, és a kormányt nem a problémáért terheli a felelősség, hanem a megoldás elmaradásáért. Mivel a konkrétumok helyett megint az elvekre terelte a szót, így Orbán kapott újabb esélyt, hogy a problémás múlt, biztató jelen témakörében a szikszói kórházat, a Horn-kormány félresikerült egészségügyi politikájának egyik botránykövét és a milliárdos összegekkel felújított gyulai kórházat hozza fel sikeres fejlesztésként. Azt a gyulai kórházat, amelyről az országjáró Medgyessy Péter nem is hallott.
A legszánalmasabb húzás azonban az állítólag elégtelen kórházi ellátásban részesülő idős emberek könnyfakasztó drámája volt, részben azért, mert hiteltelen volt az előadásmód – elsiklott a Bokros-csomag következményei fölött –, részben pedig azért, mert semmilyen számszerűsíthető ténnyel nem tudta alátámasztani.
De ugyanígy elmaradtak a tények a mezőgazdasággal kapcsolatos riposztokban is. Medgyessy itt már vert helyzetben volt, mert ekkorra egyértelműen kiderült, hogy a vita – az 1998-as rangadóval ellentétben – nem a tényekről és a számokról folyik majd, hanem az elvekről, és a legtöbb esetben jóval az 1998 előtt keletkezett problémákról. Ahhoz pedig, hogy ezen a harci terepen megverje valaki Orbán Viktort, olyan meggyőző erő és hitelesség kellett volna, amivel Medgyessy Péter még nyomokban sem rendelkezett. A leglátványosabb vereségeket itt szenvedte el, hiszen kiderült, fogalma sincs, hány családi gazdaság van az országban, holott a vita elején a kormány sikerei közé sorolta ezeknek a létrehozását. A külföldiek lengyelországi földtulajdonlására vonatkozó uniós megállapodásnál értelmetlenül és feleslegesen sulykolta azt a tizenkét éves földvásárlási moratóriumot, amit Lengyelország kiharcolt, hiszen Magyarországgal szemben a lengyeleknek nem sikerült teljes tilalmat kiharcolniuk. Kovács László korábbi nyilatkozatai már eleve azt sugallták, hogy ennek a felemlegetése lesz az MSZP egyik fő aduja. Szemmel látható volt, hogy Orbán Viktor nagyon alaposan felkészült a témából, és a végén még egy látványos riposzttal is elő tudott jönni a közhelyeket pufogtató Medgyessyvel szemben, akinek a kézfeltartása már ekkor előrevetítette a vereségét. De az is látványosan kidomborodott az agrárvitában, hogy Medgyessy Péter memóriája sem az igazi, mert az 1997-es ellenzéki agrárkerekasztallal kapcsolatban semmire nem emlékezett, míg a miniszterelnök pontosan fel tudta idézni a kerekasztal akkori munkáját, többek között azt is, hogy ő nyitotta meg.
A zárszó már egyértelműen Orbán Viktor győzelmét hozta. Az utolsó percekben egy nyugodt és magabiztos államférfit láthatott a közönség, aki meggyőzően tudta elhitetni, hogy alkalmas az ország további irányítására. Medgyessy Péter zárszava színtelen és erőtlen volt. Azt sugallta, hogy legszívesebben már fölállna és elindulna hazafelé. Kezdeti fogadkozásai ellenére éppen arra nem volt képes, amit eredetileg eltervezett, azaz a választópolgárok szívéhez szólni, a nagyon is ellentmondó tények ellenére meggyőzni őket a kormányváltás szükségességéről.
Szemmel látható volt, hogy Medgyessy egy tudatosan eltervezett, a közhelyszerű demagógiára építő vitát akart kiprovokálni. A korábbi elemzések azt sugallták, hogy éppen ő lesz az, aki a hangzatos kampányjelszavak helyett a földhözragadt tényekkel fogja majd sarokba szorítani az ellenfelét. Nem kizárt, hogy a Werber-stáb terve volt ez a stratégia, és Orbán bravúros időkijelölése után már nem tudta az MSZP átprogramozni a jelöltjét. Nem tudta, vagy nem is akarta, mert vesztenivalójuk már úgysem maradt. Medgyessy nagyon rossz színészi teljesítményt nyújtott, ráadásul nehezen feledhető presztízsveszteséget szenvedett el, mert a giccses monológok sorozata ledöntötte a két évtizede hozzá kapcsolt profi szakpolitikus imázsát.
Az MSZP jelen lévő néhány tucat politikusa csak a totálképektől tartózkodó tévékameráknak köszönhette, hogy nem vált köznevetség tárgyává, amikor a vita végén az értetlenül bámuló több száz fős közönség előtt talpra ugrott, felidézve a memóriákban a Kádár-kori kongresszusok hangulatát.