Param... param... param...

Ha Franciaország, akkor Le Pen. Az elnökválasztás első fordulója óta ugyan ki figyel már arra, hogy mit tesz Párizs az Európai Unió bővítésének előmozdításáért. Pedig az igazság odaát van, idézhetnénk az X akták népszerű mottóját.

Az Európai Bizottság meghívására a közelmúltban tizenkét tagjelölt ország újságírója vendégeskedett Franciaországban – s aligha gondolta bármelyikük, hogy Le Pen már ott nyargal a nyomukban.
Az elnökjelöltek képeivel teleplakátozott Párizsba érkezve botorság lett volna nem rákérdezni, hogy kinek van esélye bekerülni a második fordulóba. A válasz mindig egyértelmű volt: a jelenlegi elnöknek, Jacques Chiracnak és a jelenlegi kormányfőnek, Lionel Jospinnek. És Le Pennek? – adódott a következő kérdés. Kizárt dolog, állították vendéglátóink, a szélsőjobboldal vezérének csillaga már hanyatlóban van. Végül is, hogy merre tart Európa, az az EU-tagjelöltek számára sem mindegy, több okból. Egyrészt jó néhányuknál – Magyarország után a Cseh Köztársaságban, Szlovákiában, Szlovéniában – szintén választások lesznek még ebben az évben. Másrészt az esztendő végéig eldől, hogy közülük kivel zárják le a csatlakozási tárgyalásokat, és ki kerülhet be a bővítés első körébe brüsszeli ígéretek szerint 2004-től. Politikai földrengés, sokk, bomba, meglepetés. Az elnökválasztás első fordulójának eredményeit ekként kommentálják az elemzők azt követően, hogy kiderült: Jean-Marie Le Pen simán bejutott a május 5-én sorra kerülő második körbe. Elképesztő a számsor, amely a voksok megoszlását tükrözi: Chirac 19,53, Le Pen 17,29, Jospin 15,83 százalék. Az emberi jogok hazájának számító Franciaországban a szélsőjobboldal ezúttal történetének legjobb eredményét érte el. A csaknem 40 millió francia választópolgár 72 százaléka járult az urnákhoz múlt vasárnap.

Az igazsághoz tartozik, hogy egy héttel korábban ebből még semmi sem látszott Ady kedvenc Szent Mihály sugárútján. Az önfeledt párizsiak közt sétálva könnyű volt belefeledkezni a napfényes tavaszi forgatagba, amely távolról sem politikáról, politikusokról, sokkal inkább szeretetről, szerelemről, barátságról – az élet szépségeiről szólt. S talán még az sem kellett, hogy az ember zsebe tele legyen euróval, bár nagy volt a kísértés a vásárlásra. Egymást érték az üzletek, az árleszállítások, többek között az euró forgalomba kerülése alkalmából. A franciák pragmatikusan alkalmazkodtak az egységes európai valutához, és csak sokadik rákérdezésre árulják el, hogy azért még ott él a szívükben a sajátjuk. Akár több nemzedék is felnőhet, mire feledésbe merül a francia frank – állította az egyik eladó, ám amikor próbára tettük, hogy fizetnénk vele, gyorsan útbaigazított, hol találjuk a legközelebbi pénzváltót. Majd sebtiben elismerte, hogy a nemzeti érzés szerény kinyilvánítását, de legfőképpen a könnyebb átszámítás elősegítését szolgálja az, hogy euróban és frankban egyaránt kiírja az árakat. Az elnökjelöltek neve hallattán csak legyint, Le Penről egy szót sem ejt. Így utólag is csupán találgatni lehet, hogy mit szólna ahhoz, amit a szésőjobboldali politikus ígér: ha megválasztják köztársasági elnöknek, akkor Franciaország hátat fordít az eurózónának, és a francia frank lesz ismét az egyedüli fizetőeszköz. A mindig pezsgő latin negyed zenészei, festőművészei, mutatványosai szemlátomást nem is foglalkoznak ilyen nagy kérdésekkel. Számukra egy a fontos, a járókelők szórakoztatása és megnyerése egy-egy apró üzletkötéshez, adományozáshoz. Közben pedig lépten-nyomon fölcsendül Edit Piaf egyik világhírű sanzonjának andalító dallama: Param… param… param…

Túljutottunk az első nagy futáson a TVG-hez, Franciaország egyik csodájához, az óránként kétszázhúsz kilométeres sebességgel robogó szuperexpresszhez. Három óra múlva már Nantes-ban voltunk. A városban, amely az ország egyik legdinamikusabban fejlődő, több mint félmillió lakosú régiójának székhelye, az utóbbi időben az Európai Unió támogatásával kísérletképpen megkezdték a környezetkímélő tömegközlekedés megszervezését. Az EU Tiszta közlekedés programja keretében, tudtuk meg Camille Durand-tól, a nantes-i közösség alelnökétől, 1997-től harminchat kilométernyi villamospályát építettek ki, s összesen háromszáz földgázüzemű autóbuszt állítanak forgalomba 2006-ig elsőként itt, Franciaországban. A tervek megvalósításával négy év múlva a lakosság nyolcvan százaléka környezetkímélő közlekedési eszközön közlekedik majd Nantes városában és környékén. A régió minden településén munkába állt egy környezetvédelmi felelős, akik rendkívüli szigorral őrködnek a levegő, az ivóvíz tisztaságán, a szennyvízelvezetés, a hulladéktárolás és -feldolgozás biztosításán. Jean-Yves Cochet környezetvédelmi miniszter és Claude Oppeneau a párizsi környezetvédelmi intézet, az ADEME igazgatóhelyettese később arról tájékoztatta csoportunk tagjait, hogy Franciaország kétoldalú megállapodások keretében igyekszik segítségére sietni a tagjelölteknek az EU-tagsággal járó környezetvédelmi feladatok teljesítésében. Oppeneau megítélése szerint a jelentkező országoknak nyilvánvalóan – becslése szerint ötéves – átmeneti időszakra lesz szükségük, s rendkívül értékesek lehetnek azok a tapasztalatok, amelyekre a jelenlegi tagállamok az integrált környezetszennyezés-ellenőrzési rendszer (IPC) keretében szert tettek. Cochet miniszter felidézte azokat az aggodalmakat, amelyek szerint ha a tagjelöltek ezen a területen nem veszik komolyan feladataik elvégzését, környezetvédelmi katasztrófával fenyegethetik az Európai Uniót. Elismeréssel szólt ugyanakkor arról, hogy a csatlakozási tárgyalásokon már kilenc tagjelölt zárta le a környezetvédelmi fejezetet, és hét jelentkező – köztük Magyarország – veszi igénybe a felkínált francia segítséget.

Ismét egy nagy futás következett, a TVG ezúttal Cherbourgba, az esernyők városába röpítette csoportunkat. Az úti cél Normandia egyik atomerőműve volt Flamanville-ben. Franciaországban, ahol rendkívül kiélezett a verseny az energiapiacon, a lehetséges források körében nagy becsben tartják az atomenergiát. Flamanville lakói eleinte fenntartásokkal és aggodalommal figyelték a náluk épülő létesítményt, ám – mint a házigazdák büszkén elmondták – mára már több mint hatvan százalékuk támogatja a nukleáris erőmű ottani működését. Ebben nyilván jelentős szerepe van, hogy az ország – és a világ – egyik legkorszerűbb ilyen létesítménye üzemel itt, és csaknem hétszáz embernek biztosít munkát a környékről. Vendéglátónk Flamanville-ben az EDF energetikai konszern volt, amely Franciaországban 31,9 millió, külföldön pedig 11 millió fogyasztót szolgál ki. Mint Christophe Hery, a cég közép- és kelet-európai részlegének igazgatója elmondta, térségünkben Magyarországon és Lengyelországban vannak érdekeltségeik, s elégedettek ezek eredményeivel. Jelenleg már azon munkálkodnak, hogy stabilizálják ezeket a befektetéseket, miközben a további lehetőségekre is figyelnek.

Sajátos mozzanata volt ennek a találkozásnak, hogy a külföldi befektetők iránti bizalom és bizalmatlanság jeleit egyaránt megtapasztalhatták az EDF vezetői az egynapos kirándulás során. Románia képviselője például nem értette, hogy miért nem figyelnek oda jobban a hazájában kínálkozó lehetőségekre. A szlovák kollégák aziránt érdeklődtek, hogy milyen befektetési terveik vannak országukban. Szlovénia küldöttei arra panaszkodtak, hogy náluk egyre növekszik a bizalmatlanság a külföldi befektetőkkel szemben, elsősorban mert a vezető politikusok azt vallják, Ljubljana saját erőből is képes végrehajtani a szükséges beruházásokat. A legmeglepőbb lépésre a cseh újságírók szánták el magukat. Úgy döntöttek, hogy távol maradnak erről a programról, mert mint utóbb szavaikból kitűnt, félnek. A külföldi befektetőkkel összefüggésben számos kollégájuk keveredett korrupciós botrányba, és került utcára megalapozott, vagy ha a politikusok úgy akarták, mondvacsinált vádak alapján. Viszont már ők is ott voltak azon a találkozón, amelyen Jean-Joseph Boillot-tól, a gazdasági minisztérium EU-bővítési szakértőjétől megtudtuk: az Európai Unió egyik legjelentősebb és legfejlettebb tagországa a harmadik legnagyobb befektető térségünkben.

Kétség nem férhet hozzá, Franciaország egyértelműen támogatja az EU kibővítését – szögezte le Pierre Sellal, Hubert Védrine külügyminiszter kabinetigazgatója. A tagjelöltek újságíróival találkozva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a bővítés immár visszafordíthatatlan folyamat. Egyúttal cáfolta, hogy országa bármiképpen útját állná az új tagok felvételének, szerinte a bővítés első körébe mindegyik jelölt bekerülhet, amely eleget tesz a csatlakozás feltételeinek. Günter Verheugen, az Európai Bizottság bővítésért felelős főbiztosa viszont még mindig nem tarotta elégségesnek azt a figyelmet, amelyet a közösség jelenlegi tagjai, így Franciaország az új tagok befogadásának szentel. Verheugen egy olyan vitaesten beszélt, amelyet a Le Figaro Economie és a Politikai Tudományok Intézete közös szervezésében első ízben tartottak Párizsban a bővítésről. „A francia értelmiség még mindig nem értette meg, hogy a bővítés az Európai Unió legmesszebb mutató vállalkozása, amely megváltoztatja Európa történetét” – hangsúlyozta a főbiztos. Ugyanakkor ismét kilátásba helyezte, hogy az Európai Bizottság a tényleges felkészülés alapján októberben alkot véleményt arról, hogy a tagjelöltek közül mely országok kerülhetnek be az első körbe.

Utólag végigtekintve az újságírói programon, kézenfekvő a kérdés: és hol van Le Pen? Hivatalosan nyilvánvalóan egyszer sem került szóba annak a politikusnak a személye, aki azóta – az elemzők szerint feltehetően május 5-ig – fölforgatta Franciaországot és Európát. Le Penről köztudott, hogy ellenzi az EU kibővítését, sőt, mint újabban kiderült, azt is, hogy egyáltalán hazája tagja maradjon a közösségnek. Az idegengyűlölet témaköre egyszer merült fel kérdés formájában: Van-e antiszemitizmus Franciaországban? A válasz határozott „nincs” volt, miközben az újságok arról tudósítottak, hogy az előző napon négy helyen gyújtottak fel zsinagógákat. A szívélyes vendéglátó Franciaországtól búcsúzva, úton a repülőtérre, csoportunk tagjai közül valaki halkan megjegyezte: azért a párizsi metróra is ráférne egy kis uniós támogatás. Ám még mielőtt bárki reagálhatott volna erre, ismét feltűnt egy harmonikás fiú, aki magától értetődő könnyedséggel játszotta az ismert dallamot: Param… param… param…