- Pávaól -

A kantinos soha nem szerzett rendfokozatot, a tisztek ugráltatták, de a szabályzathoz képest szabadabban mozoghatott, anyaggal és pénzzel bánt. Alig vett részt a kiképzésben, de gondoskodott a csapatról, olcsó és vacak dolgai a civil élet üzenetét hozták. Utódját maga választotta ki a tisztek jóváhagyásával. Az új fiúnak persze hosszú tanulási folyamaton kellett átesnie: sürgölődni a pult körül, hordani a dugipálinkát a vén szárcsáknak, majd hónapok múltán, amikor készsége és rafináltsága töretlennek bizonyult, az „öreg” beengedte mosogatni és takarítani. Később kulcsot is kapott, és lefőzhette az első, igazi kávét a hajnalban beérkező parancsnoknak.
A kantinosnál hevert letétben az asztalifoci nélkülözhetetlen kelléke, a labda. A szemgolyó méretű faidomot tőle kellett elkérni. Kulcsra zárva őrizte a kávéfőző pótalkatrészei és a számlák között. Télidőben az egész körlet pöcifocizott, takarodón innen s tova.
Háromféle stílus létezett. Az első a „daráló”-projekt; ekkor a fémpálcára fűzött gumijátékosokkal csak motollálni kell, bárgyú szívóssággal, hogy fennakadjon bennük, s a szappantartónyi kapu közelébe vágódjon a bogyó. Hátránya, hogy az őrült pörgés egy helyben történik, a közök huzatosak, átjárhatók. Mindkét kézzel manipulálni („manirotálni”) kell, pillanatnyi lankadás sem engedélyezett. Lehet úgy is, hogy lábról lábra tologatjuk a fabőrt, mezőnyjátékot erőltetünk, ami sikeres lehet, ha a pálya egyenes, az alkatrészek épek, és az idegrendszerünk kiegyensúlyozott. Ám a megfontolt tilitoli tankönyv komolyságú taktikája a ropi- és pálinkaszagú kantinban szánalmas, eredménytelen, veszélyes. A harmadik, győztes módozat neve: Sziksz honvéd. Semmi különös nincs benne, azon kívül, hogy a jobb és a bal kéz ugyanolyan ügyes, a labda fejről fejre halad (a gumibáb a fejével szorítja le a golyót), és a lövést a két ujj pattintó mozdulatával villámgyorsan megsodort rúd „hasba szúrt” figurája végzi. Ugyanakkor az „elrúgás” pillanatában helyezni kell a labdát, miközben a toló és pörgető mozdulat egyszerre készül el, s ezért a védők számára reflexekkel követhetetlen.
Sziksz honvéd egy hónap alatt beleunt a csocsózásba, mert valamennyiünket laposra vert, és az egészsége rovására ment volna az elnyert tétek (több liter üdítő és kávé) elfogyasztása. Sziksz ekkor úgy segített magán, hogy gyenge játéktudású és kevés pénzű partnereket vett maga mellé. Páros mérkőzést játszottunk; számára sokkal szórakoztatóbb volt, hogy a partnere ügyetlenségével terhelve is győznie kell.
Sziksz emberbarát volt és őszintén szerény. Rövidesen tanítványok vették körül, igyekeztek elsajátítani a technikáját. Mint jómagam. Sikerült annyira megközelítenem a játéktudását, hogy rájöjjek: Sziksz született tehetség. Néha megvertem, talán észrevette, milyen feszülten játszom, hogy eltorzítja arcomat az igyekezet, és milyen gyerekes ujjongással hirdetem ki az előnyömet. Volt, hogy otthon járt az esze, oda sem figyelt. Engem ügyesnek tartott, páros játékba ritkán vont be. Meg ha kiderült, hogy Sziksz–Kovács a felállás, csak másik ütegbeli balekok fogadták el a kihívást.
Ma is emlékszem arra a harmadik emeleti srácra, aki egyszer letévedt a kantinunkba, s meglátván a csocsó körül őgyelegni, játékot ajánlott. Legyen hát! Az a kurblizós típus volt, de azt boszorkányosan csinálta. Egy-két ponttal, ha megverhettem. Néhány nap múlva újra jött, gondolom, a saját körletében aratott pár győzelmet, s felbátorodott. Megint vesztett. Aztán megint. Végül már naponta járt, szinte én lettem a rögeszméje, mert halálosan bosszantotta az a tény, hogy rendszerint csak néhány ponttal kap ki.
Leállt ő Sziksszel is csocsózni, aki aztán szépen, mívesen agyonverte, végigment az önérzetén a tehetsége úthengerével, s abból a lapos valamiből, ami a meccs után maradt, kedves, széles papírcsákót hajtogatott. Sziksz nem is izgatta, mert ugyebár ő nem normális, így született, majd visszamegy a falujába, de én, aki elcsentem valamit, és csak ügyesen alkalmazom a Sziksztől látottakat, tehát kölcsönvirtuóz vagyok, nekem lakolnom kell.
Folyamatosan kikapott, zsinórban rúgtam neki a gólokat, kicsivel többet az övéinél. Azt hiszem, egyszerre csömörlöttünk meg: nem volt elég erőm, hogy győzni hagyjam, annyi fölényem nem volt, de a szenvedését sem bírtam már nézni, ő pedig felismerte bennem a harcos, engesztelhetetlen, a hozzá hasonlatosan győzni akarásba görcsösült lelket.
Többé nem jött; sajnáltam is, meg nem is. Mert hát hogy is volt ez: az én makacs ellenfelem ugyanúgy őstehetség volt, mint Sziksz. Úgy darálni, kurblizni az ezredben biztos nem tudott más. Értett valamihez, eredendően és magától értetődő módon. Azt hiszem, úgy érezte igazságosnak, hogy az ő Szikszéhez hasonlatos tehetsége legyőzze amannak a tanítványát. Csak többet ér a másolatoknál!
És nem, és nem, és nem. Ez volt esetünkben a megmásíthatatlan pimaszság, egyben az élet egyik fő törvénye, hogy nem a tehetségek oltják ki egymást, nem ők mérkőznek, köztük nincs játék és tét, csak jellegbeli eltérés. A tanítványok döntik el a csatát, eltanulják és győzelemre váltják az életképesebb tudást. A hetvenhatodik Sziksz-tanítvány elpüföli a kurblizás Michelangelóját. Éppen csak egy picit, de mindig és előre láthatóan. A tehetséggel nem lehet csatát nyerni, csak vérszomjas tanítványokkal.