Kádár Jánosné Kádár Jánosnak
Minisztertanács Elnökének Titkársága
Budapest, 1958. október 31.
Kedves János!
Mint elvtárshoz fordulok Hozzád. E sorokat sok álmatlan éjszaka előzte meg. Hiába, nehezen beszélek a saját dolgaimról. Gondolom, jobb papírra vetni. Így tárgyilagosabb – amennyiben az ember tárgyilagos lehet egyáltalán önmagával szemben –, nincs hangszínezés, elmaradnak a gesztusok, no meg, így egyedül vagyok, kisebb a gátlás.
(…) A magánosság érzése gyerekkorom óta lebegett körülöttem, de ebben az időben döbbentem rá! Továbbá az önbizalom elpárolgott, mint a köd a sok „okos” és „harcos” ember láttára.
1945-ben minden polgár párttag lehetett a mi elvtelen udvarlásunk révén. Nekem egyénileg jót tett ez az elvtelen politika, mert kicsordult a pohár, és megmondtam, minden munkára kész vagyok, de elvtelen udvarlásra nem! Lásd, talán ettől lettem cenzor. Abban az időben ezért is hálás voltam, mert nem adtak választási lehetőséget, egyszerűen bedobtak a hideg vízbe, később kialakult bennem, hogy fontos terület, nem csinálhatja akárki – én szegény naiv. Nézd, én becsületesen bevallom, ebben az időben nem azért lettem jól minősített munkaerő, mert a hivatástudat túlbuzgott bennem, fenét. Amíg az anyagot olvastam és értékeltem, nem kellett a magam dolgaival törődnöm, ez volt a menedék. Viszont ezen keresztül önbecsülésem megnőtt, különösen, mikor láttam, hogy nálamnál lényegesen sekélyebb emberek – szellemileg-jellemileg – hová tornázták közben fel magukat. No, nálam ez nem utánzásban jelentkezett. Tudod, én sosem voltam jó tornász. Csendes, befelé mosolygó, kissé szégyenkező, többé-kevésbé zárkózott ember lettem. Most már nemcsak a magam dolgai miatt kellett szégyenkeznem, hanem olyanok miatt is, akikre hivatalból is illő felnézni. Megint magam voltam. Ugyanis volt egy idő a kettőnk életében, amikor Te, akár elismered, akár nem – sok tekintetben merev voltál. Jómagam meg bután respektáltam elfoglaltságodat, és nem feszegettem sok olyan dolgot, ami bántott. – Az 1950-es év őszén beállított helyzetet nem számolom ide, mert akkori magatartásod nagyon értem. Voltak pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól, „mi a fenének szentesítette, törvényesítette a köztünk lévő kapcsolatot ez az ember, hisz a közömbössége még egy kutyának is sok lenne”.
Pimasz idők: napi 12-13 óra munka ellenséges légkörben, számomra ismeretlen okból. Tehát hallgatni otthon, hallgatni munkahelyen. „A pofát fogni és tovább szolgálni”, kb. ez volt az Élet, a gyönyörök gyönyöre. Mindezek a gyönyörök 1951-től fokozódnak és variálódnak, de erről egyikünk sem tehet.
1954 végétől 1956. október 13-ig minden fizikai bajjal együtt kiegyensúlyozott ember voltam, sokat mérgelődtem a munkahelyemen, de ez nem kísért haza. Dolgoztam, de nem elvtársak segítségével, hanem a párton kívüli Barcs karolt fel. Mindegy, hogy milyen meggondolások vezették, lényeg, hogy segített. – Jött a november, minden nyavalyával kombinálva, többek között létszámcsökkenéssel. Nem illik lemondani, ez érthető. A miniszterelnök neje ne vegye el rászorultak elől a kenyeret. Mások nem voltak ilyen kényesek, bár a jövedelmük nem volt kevesebb. Következik: a passzivitás, a tökéletes csend. Időnként felszólítás, hogy balfenéken tűnjek el… Minden maradék önbecsülésem foszlóban, de mielőtt teljesen eltűnne, engedd meg, hogy velem szembeni magatartásodat nem mint feleség bíráljam.
1. Túlzott pártosságod és önérzeted a nullával egyenlővé degradált emberileg. Például mi történt volna, ha Rákosinak azt mondod, na és a feleségem?
2. Tanácsodat, hogy vállaljak társadalmi munkát, nem fogadom meg. Indoklásom a következő: engem a pártban dolgozó elvtársak három ízben köptek szemen.
Először a KEB, amikor elvetette a tagsági könyvem magyarázat nélkül, gyávák módjára.
Másodszor, a tagsági könyvem visszaadása szintén gyávák módjára történt.
Harmadszor, amikor az Apró elvtárs beosztottja és Kelemen elvtárs azt ajánlották, hogy menjek bölcsődébe dolgozni. (Úgy látszik, az éjjeliedények között lettem volna a legkevésbé veszélyes, uram bocsáss.)
A szemen köpéseket letöröltem, de nem felejtettem!!!
Ugyanis az én számomra a párt emberekből áll, akik egy közös célért harcolnak, és nem valami földöntúli nagy hatalom.
Engem még nem rehabilitáltak!! Nekem még annyit sem mondtak: pardon! Fáj, de kénytelen vagyok megírni. Ezt Te így tudomásul vetted, pártszerűségből, és kimondom: büszkeségből, talán kényelemszeretetből. Nem azt mondom ezzel, hogy Te ezt mind helyesled, de passzivitásoddal azonosítod magad a leköpőkkel.
Neked elveid vannak, nos, engedd meg, hogy nekem is legyenek. Amennyiben ez az álláspontod továbbra is, úgy a következő a kérésem, szerezzen nekem a belügy leánynévre szóló papírokat, természetesen a tagsági könyvem is cseréljék ki. A többit majd én már kézbe veszem – nem leszek pártszerűtlen. Ha ez sem megy, úgy kérlek, intézd a lakáskérdést oly formán, hogy egy 2 szobás lakásba menjünk, bérházba. Akkor egyedül otthon maradok háztartást vezetni. Most már érted, hogy nem a hiúságom kerget? Nekem nincsenek nagy allűrjeim, de némi önérzetem még van, és ezt a maradékot, úgy gondoltam, Neked lett volna kötelességed óvni, sőt ápolni. Hisz én mint belügyi beosztott nem abból éltem, hogy Kádárné vagyok. Többet dolgoztam, mint a hozzám beosztott elvtársak bármelyike. Reád való tekintettel is úgy éreztem, a plusz is a kötelesség.
Ha az én személyi ügyem nem rendeződik oly formában, hogy rehabilitálva tudjam magam, úgy írok a Politikai Bizottságnak. És ebben a levélben Téged sem kímélve mondom el szerény, de kemény véleményemet a pártszerűségről, kommunista humanizmusról és egyébről. Évek óta azért hallgatok illedelmesen, mert a férjem vagy. Könyörgöm, meddig mehet ez? És miért vagyok én mindég csak árnyék? A pártszerűség is bizonyos határon túl ésszerűtlen, mint minden, amit túlhajtunk. – Lelki füleimmel hallom, amint azt magyarázod, vannak emberek, akiket többet megaláztak, mint engem, és mégis stb… De könyörgöm, mindenre, erre ne hivatkozz. Most csak rólam és kizárólag csak rólam van szó. Mi veszekedhetünk, kiabálhatunk egymással ebben a kérdésben, de az igehirdetés tilos, ez nem oldja meg a csomót, azonkívül falsul hangzik. Tehát ne kerülgessük a dolgot, soha értem a kisujjadat nem mozdítottad. Pártszerűségből és nagyvonalúságból. Hogy nekem fáj? No, majd elmúlik. Megbékélek a saját kenyeremen – gondolod.
Feleletet lehet írásban is, de kimerítőt és éleset kérek. Nem kell engem kímélni. A család hülyegyereke nem én vagyok. A gorombaságot inkább bírom, mint az igehirdetést, azaz a „szempontok figyelembevételét”. Igaztalan lennék hozzád, ha sillabusz szöveggel gyanúsítanálak, viszont az igaz: nem egy ízben belém fojtottad a szót tisztességes felelet helyett… amit még az ilyen magamfajta képességű ember is megért.
Egy ilyen levél végén nem tudom, hogy illik elköszönni. Talán így: emberi feleletet kér:
Mária
Déry Tiborné Kádár Jánosnak
1960. április 20.
Kedves Kádár Elvtárs!
Köszönöm a férjemet! Jó egészséget kíván híve,
Déry Tiborné
II., Krecsányi u. 10.
Ortutay Gyula Kádár Jánosnak
1960. április 25.
Jelentés Déry Tibornál tett látogatásomról
Déry Tibor írónál tett látogatásomról a következőket jelenthetem:
1. Ez év márciusában felkeresett lakásomon Déry Tibor felesége, akit ekkor láttam először. Ha nem is vallotta be, többszöri kérdésemre inkább sejtette, hogy Ilylyés Gyula biztatta erre a látogatásra, s tőle tudta meg a címemet is. Kérte, hogy férje érdekében beszéljek Kádár János vagy Kállai elvtársakkal, mert férje meg fog halni, ha április 4-én nem szabadulhat. (…) Erről a beszélgetésről részletesen tájékoztattam Kállai elvtársat.
2. Ezután Déryné még vagy háromszor telefonon jelentkezett, választ, biztatást kért. Közöltem vele, hogy én semmi tájékoztatást, biztatást adni nem tudok, s Kállai elvtárstól csak arra van felhatalmazásom, hogy közöljem: az üggyel az illetékesek foglalkoznak. (…)
4. Április 19-én, ha jól emlékszem, délután telefonált Déryné, hogy szeretnének találkozni velem, s minthogy Déry nem megy sehová, nem akar feltűnést, kérnek, keressem fel, s örülnének, ha megismerhetnék feleségem is. Aznap este kilenc után egy fél órára feleségemmel együtt meg is látogattuk őket. A félórás beszélgetés előre bejelentése miatt Déry láthatóan megbántódott, elmondta, hogy az első napjától kezdve hányan látogatták meg, s mennyire szeretne velem a közeli napokban egy részletesebb beszélgetést. Meg akarta köszönni, hogy az én közbejárásom is segített szabadulásában, ezt elhárítottam, hogy semmi érdemi részem ebben nem volt, s nem is lehetett. (…) Déry elmondotta, hogy semmijök nincs, sok az adósságuk. Én kérdeztem, hogy külföldi jogdíjaik nincsenek. Azt állította, hogy erről sem tud, s a feleségével azon vitáztak, hogy 5 vagy 6 hétre való megélhetésük van-e még. Aztán még Déry azon elmélkedett, hogy emlékszem-e, mikor találkoztunk legelőször, s hogy milyen keveset találkoztunk általában, s miért is nem volt barátság köztünk. Közölte, hogy szeretne többször is találkozni velem, én mondtam, hogy mostanában ez nehéz, sok a munkám, de ha lehet, majd keresek időt a közeljövőben. Erősítgette, hogy csak írni akar, egy kéziratát átadta két szigorú lektornak, „soha többé közéleti dolgokba nem avatkozom, ebbe csúnyán belebuktam”. Lényegében ennyi volt a beszélgetésünk. (…)
Budapest, 1960. 4. 25.
Elvtársi üdvözlettel:
Ortutay Gyula (saját kezű aláírás)

Komárom díszpolgára lett Szijjártó Péter