A föld itthon marad

Versenytárgyaláson hozzáférhetővé válik az állami tulajdonban lévő termőföld. Ezt a döntést meg kellett hoznia a kormánynak, hogy emelt fővel tekinthessen a mögötte hagyott négy évre. Mert amíg csak hitelt biztosított a gazdáknak, semmit nem adott: hogy a hitel mellé földet is rendelt, ismét lehetőséghez juttatta a gazdatársadalmat. Az utolsó pillanatban vetett – reményt.
Aki a termőföldet megőrzi, az az életet védi meg. Nem mondanánk, de még egy emberöltő sem telt el igazán, ezért tudjuk, milyen önpusztító merényletre képes a gazdavilág, ha nincstelenné teszik, ha jobbággyá lesz saját hazájában. Forradalma csöndes és kitartó. És halálos. Kovács Imre szociológus dokumentálta a két világháború között, hogyan tagadnak meg szülést, vallást, életet a termőföldtől megfosztottak. Csak címszavakat sorolva: egykézés, szektázás, csecsemőgyilkosság – a mindenéből kiforgatott magyar faluban, tanyavilágban teremtek ezek a fogalmakat. Amikor a nemzet sorsáért felelős gondolkodást követelő nagyjaink a föld védelmére keltek (tette többek között Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Dezső), valójában az életet vették védelmükbe. Látták mindazt, amit a törvényhozók nem érzékeltek vagy nem akartak látni: a tartós pusztulást.
Ilyen csapzott század után már-már hihetetlen, hogy megint menekíteni kell a termőföldet. Olyan ember ajánlotta föl alkualapként Brüsszelnek, akiről mindössze egy politikai és üzleti kalandor portréját tudnánk megfesteni, de fantáziánk túl szegényes ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökét személyében ábrázoljuk. Volt kommunista és reformkommunista. Tetszelgett kapitalistaként mint kft.-ügyvezető, üzleti tanácsadó, szövetkezeti tulajdonos és bankár. És most, hogy egy ország sorsát irányító tisztség várományosa, elsőként bizonyította be, hogy a termőföldet árualapnak tekinti, képes „üzletbe vinni”, ha a saját mezőgazdaságát foggal-körömmel védő Európa elvárja. Magyarország kormányfőjelöltje szívesen hivatkozik erdélyi nemesi származására, de vajon megkérdezte-e már önmagától, hogy tekinthető-e másnak, mint dzsentrinek az a „nemes”, aki napszámosai alól a földet elkártyázza? Kicsinyességét már bizonyította, amikor legfőbb politikai riválisánál, a jelenlegi miniszterelnöknél kilincselt „valami” munkáért. Szellemének nagyságáról, tehát egy kormányfőjelölt méltóságáról adhatna most tanúbizonyságot, hogy odaáll riválisa mellé a földkérdésben, s lecsillapítja a földben az eladható árut látó párt-, illetve a hazai szövetkezeti vagyont birtokló-bitorló, szűk körű üzlettársait.
Zilált időszak után megállapodni látszik a magyar gazdatársadalom. A családi gazdaságok hitelhez, eszközhöz, földhöz, azaz pénzhez, géphez, termőterülethez juthatnak. Erejükhöz mérten művelhetik sorsukat. Végzetes lenne, ha a gazdák még csak csírázó jövőjét a magyaroknál szerencsésebb sorsú, módos gazdák gépei taposnák el. Ezzel a mozzanattal torkollna a magyar falu sorsa tragédiába, miután túlélte a jobbágy- és zsellérsorsot, túlélte a kolhozrendszert, s túlélte a rendszerváltozás utáni felfordulást. Éppen akkor, amikor reményeihez a kormányzat bizalma is társul. A földet és a hitet itthon kell tartani. Bármi legyen az ára.