Álljon föl, aki Moldvából jött – szólítja fel Berszán Lajos gyimesfelsőloki esperes és gimnáziumigazgató a tanulószobás kisdiákokat. Hangos, elnyújtott dicsértessékkel fogadnak a gyerekek, amikor belépünk a szilenciumból ébredő alagsori menzára: legalább ötvenen üldögélnek az asztaloknál könyveik fölé görnyedve. Megcsikordulnak a székek, egy-két diák marad csak ülve. Klézsei vagyok, én Pusztináról jöttem, két hete voltam otthon utoljára, köszönöm, igen, jól vannak a szüleim, felelgetnek a kis moldvai csángók csöndes elfogódottsággal.
– Sajnos sokan egy szót sem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek – fejtegeti Berszán atya –, ezért hétvégenként felzárkóztató magyaróráka jártak. A gimnázium legfőbb célkitűzése, hogy a nehézségekkel küzdő tanulók se gyűlöljék meg a magyar nyelvet, ugyanakkor a románt is szeressék.
A gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Gimnázium afféle pedagógiai végvár, egyszersmind előretolt helyőrség az ortodox–nyugati keresztény limesen. (Indokolatlanul arrogánsnak tetszhet e militáns metaforakészlet használata a csángók neveltetése kapcsán; ám a román iskolaügyi hatóságok offenzív moldvai tevékenykedése sajnos igazolja ezt.) Az utolsó-első magyar gimnáziumban fiatal gyimesi csángó tanárok oktatják a közeli moldvai helységekből, valamint Csíkból és a Barcaságból érkezett tanulókat.
– Szemléletváltást jelez a csángók körében, hogy Gyimesben gimnázium jöhetett létre 1994 őszén – mutat rá Berszán Lajos. – A Tatros völgyében vannak olyan szülők, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy Csíkszeredában taníttassák gyermekeiket. Elsősorban nekik hoztuk létre a Szent Erzsébet Gimnáziumot. Mégis inkább Moldvából jönnek diákok, katasztrofális anyagi helyzetben lévő nagycsaládokból: ingyen tanulhatnak nálunk, oktatásukat alapítvány fizeti. Ők különleges helyzetben vannak, először a tanulás és a művelődés iránti vágyat kell fölkeltenünk bennük. Egymás között szabadon beszélnek, tőlünk azonban félnek – tér rá Berszán atya a moldvai csángó azonosságtudat kritikus pontjára –, attól tartanak, hogy kinevetjük őket keverék nyelvük miatt. Pedig amikor beszélgetésüket hallom, mintha az Ómagyar Mária-siralom vagy a Halotti beszéd elevenedne meg. Nem tehetnek róla, hogy a nyelvújítás nem érintette őket, ezért az új szavak már románul illeszkedtek a moldvai magyarba.
Menjünk trénvel – mondják a moldvai csángó magyarok, amikor vonatozni akarnak. Az archaikus magyarságukra oly büszke gyimesiek meg csúfolódó verseket költenek róluk.
– Elviszi ezt, ugye, Magyarországra – kérdi tőlem rosszat sejtve egy gyimesi öreg, amikor kikapcsolom a magnót. – Akkor aztán münket ott lealacsonyítnak.
„Meg akartam házasodni / Nu stiu cu cine [s nem tudom, kivel] / Melyik kislány ígérkezett / Nu-mi trebe mie [Az nem kell nekem] / Mikor láttam, jaj, be csúf / Bate Dumnezeu [Verje meg az Isten] / Mars ki innét, büdös kurva / Futui maica zaul [B… meg az anyád istenit]” – így szól a csángócsúfoló csángó dalocska.
De van példa fordított esetre is, ugyanez a bácsi meséli:
– A magyar világban az volt a szokás, hogy mise után elénekeltük a magyar himnuszt. A román Gyorgyika is, mert félt az abrakolástól, fölállt, s velünk énekelte: Az istenit a magyarnak. A mellette álló megböki: nem jó, hej, Gyorgyika. Mire az öreg román így felel: hagyd az isten csudájába, mert az enyém elvegyül a többi közt…
Míg Gyimes zártabb magyar műveltségsziget, telis-tele eleven nyelvrégészeti különlegességekkel, a még régiesebb szókincsű, nyelvi logikájú moldvai csángóság már a generációnként erősbödő román nyelvi hatások kereszttüzében kénytelen újra és újra meghatározni viszonyát a lassacskán csakugyan „csángó”-nak nevezhető keverék nyelvhez és zavart közösségi önképéhez. Sovány vigasz, de amíg keveredés van, addig nem tűnnek el a magyar összetevők sem – amíg zavart a közösségi önkép, nem fenyeget az ultimátumokban fogalmazó, az azonosságtól mereven elszigetelő, diktatórikus másság egyneműsége, a román homogenizáció.
Beszélgetésre invitálunk három negyedikes gimnazistát, egy moldvai és egy gyimesi csángó kislányt, illetve egy Kovászna megyei székely fiút. Nehéz kérdésekre kell felelniük, s ami a legkényelmetlenebb, egymás előtt nyilatkoznak gyökeresen különböző identitástudatukról.
Magyar Nemzet: Ki honnan jött?
Pistea Marianna: Moldvából jöttem, egy Pusztina melletti faluból, Parjolból. Ez román falu, nincs magyar neve.
Pál Erika: Én Gyimesközéplokról, Hidegségről.
Borbély István: Én Brassóban születtem.
Magyar Nemzet: Marianna, amikor a gimnáziumba iratkoztál, tudtál magyarul?
Marianna: Hát, nemigen. Mikor elmentünk Pusztinában, barátaimmal inkább románul beszélgettünk. De ott csodálkozva hallottuk, hogy a gyerekek többsége csángóul beszél.
Magyar Nemzet: Tudtál ezen a nyelven?
Marianna: Csak néhány szót tudtam csángóul.
Magyar Nemzet: Miféle nyelv a „csángó”?
Marianna: Régi magyar nyelv, épp olyan, amilyent a középkorban is használtak a magyarok.
Magyar Nemzet: Ezt a meghatározást itt tanultátok az iskolában, nemdebár?
Marianna: De igen.
Magyar Nemzet: A családodban hogy beszéltek egymás között?
Marianna: Természetesen románul, hiszen román faluban lakunk. Néha édesanyámmal, aki jobban tud csángóul, vele úgy is beszélgettem. Pusztinai ismerőseim néha magyarul szóltak hozzám, de én rájuk szóltam: nem értek semmit, beszéljetek románul. Most meg, ha hazamegyek, mondom édesanyának, né, ezt rosszul mondod, így kell mondani, s akkor rám néz: te javítsz ki, lányom, akit én javítottam ki eddig? Régen nem gondoltam, hogy meg fogok tanulni magyarul.
Magyar Nemzet: Édesapád román?
Marianna: Nem. Katolikus.
Magyar Nemzet: Miért döntöttél úgy, hogy magyar iskolába iratkozol?
Marianna: Édesanyám akarta, de most már én se bánom. Ha megtanulom rendesen a nyelvet, továbbmehetek Magyarországra. Színésznő szeretnék ott lenni.
István: A baráti körben mi is inkább románul beszélgettünk, de amikor idejöttem Gyimesbe, nem éreztem szükségét, hogy fölzárkózzak. Én brassai székely nyelvet beszélek, ezért meghökkentem kicsit a gyimesi csángóktól, amikor idekerültem: egyszer takarítottuk egy idevalósi osztálytársammal a termet, azt mondja nekem: sirítsd el a padot. Néztem rá, mit akar. Most már megtanultam, hogy a sirítsd: fordítsd. Talán ennyi köztünk a különbség.
Erika: Csíkszeredában a barátaim nem akarták elhinni eleinte, hogy én csángó vagyok…
Magyar Nemzet: Hogyhogy?
Erika: Nem tudom.
Magyar Nemzet: Úgy érezték, túlságosan jól öltözött, csinos, művelt volnál ahhoz…?
Erika: Valami ilyesmi. Én először nem akartam itt maradni a Gyimesben, mert itt minden olyan falusias, főleg Hidegségen. A fiúk többsége gazdálkodik, nem tanul tovább, a lányok még inkább, de ők sem törik magukat, elvégzik a nyolc osztályt, és kész. Valami lassú fejlődés azért tapasztalható a völgyben.
Magyar Nemzet: Itt, a kollégiumi szobában magyarul vagy románul beszélgettek, Marianna?
Marianna: A szobatársaim mind Moldvából jöttek, valamikor így, valamikor úgy beszélünk…De leginkább magyarul. A pap bácsi sem szereti, ha egymás között románul társalgunk, mert akkor nem tanuljuk meg sosem a nyelvet.
Magyar Nemzet: Kérlek, ne az újságíróknak begyakorolt szöveget mondd. Őszinte választ szeretnék. Szerintem semmi meglepő vagy büntetendő nincs abban, ha hullafáradtan ágyba zuhantok tanítás után, és nem azt a nyelvet használjátok, amelyre nehezebben áll a szátok.
Marianna: Próbálunk magyarul beszélni, igen, de sok szót nem találunk, ilyenkor románul folytatjuk. Többnyire románul beszélgetünk egymás között, na. Én azt szoktam mindenkinek mondani: figyelj ide, Romániában élünk, akkor kell tudni románul is. De az idevalósiak ezt egyáltalán nem fogadták el tőlem.
Magyar Nemzet: Amikor még otthon, Parjolban éltél, mit gondoltál a magyarokról?
Marianna: Mivel mindenki románul beszélt körülöttem, nem gondolkodtam azon, a magyarok milyenek lehetnek, hogy néznek ki, de amikor kétszer-háromszor találkoztam csángókkal, csángó magyarokkal, elcsodálkoztam, hogy tudnak így beszélni emberek… Édesanyám mindig kérdezte, amikor megjöttem Pusztinából: na, hogy tetszettek a magyar emberek?
Magyar Nemzet: Melyik népcsoportba tartozónak érzed magad, Marianna?
Marianna: Most már itt vagyok, magyar csángók között…
Magyar Nemzet: Ez kitérő válasz. Édesanyád mivel magyarázta, hogy magyar gimnáziumba írat téged?
Marianna: Hát, hogy az őseink valamikor magyarul beszéltek… jaj, hogy kell ezt mondani… (elpirul).
Magyar Nemzet: Tehát románnak vagy magyarnak tartod magad?
Marianna: Korábban mindig kerültem, ha magyarul kellett beszélni, de most már ez nem okoz gondot… Ó, nem tudok én erre választ adni…! Nem tudom magyarul megfogalmazni (zavartan nevet).
Magyar Nemzet: Szerintem nincs miért szégyenkezned: nagyon választékosan beszélsz.
Marianna: Büszke vagyok arra, hogy beilleszkedtem ebbe a környezetbe.
Kiegészítésül talán csak annyit, hogy Erikával és Istvánnal ellentétben Marianna, ez a szeleburdi, szerepléshez szokott kamasz lány sokszor keresgélte a szavakat, és enyhe akcentussal beszélt. Mint a legtöbb fiatal moldvai csángó, kitért az önmeghatározás kínos kérdései elől, mert a környezete diktálta, hivatalos választ tudta ugyan, mégsem értett, pontosabban érzett vele tökéletesen egyet. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy Marianna kivételes eset: a legtöbb moldvai csángó fiatal feltehetően már soha nem jut el az önazonosság legalább ennyire tudatos problematizálásához. Másfelől Marianna magyarságérzetének kialakulásában benyomásaim szerint nem valamiféle homályos, anyai ágról ösztökélt hagyománytudat játszott közre, hanem a „nyugatosabb”, fejlettebb-gazdagabb Magyarországon való érvényesülés reménye. A polgárosodás, a kitörés ösztöne. Kijelentette, ő bizony nem fog visszaköltözni szülőfalujába, ahol az emberek csak az állatokkal foglalkoznak.
– Lehet-e valaki kétszer csángó az életben? – teszi föl a kérdést a klézsei Nyisztor Mihály, akivel Setétpatakán, a Magyarországról átköltözött Sára Ferenc házában találkoztunk. – A szülőföld több, mint a nemzetiség, a hovatartozás, több, mint minden. Amikor hívtak, költözzek ki Magyarországra, rádöbbentem, ott is csak csángó, idegen lennék: a szölőföldet nem tudom magammal vinni. Sokan hújzák a csángótémát Magyarországon is, hogy legyen jó székük, de meg nem oldanák. A moldvai magyarok között is nagy a széthúzás, pártoskodnak, a román hatalomnak szolgáltatva ki a regáti magyarságot. Közben mindenki elfeledi: nem ideológiát kell béhozni Moldvába, hanem gazdaságot. Ideológiával nem lehet a helyzetet megváltoztatni.
Gyimesből, mint minden végvidékből, kacskaringós, de hagyományosan taposott ösvények, kétes rejtekjáratok és hivatalosan felügyelt, őrzött, továbbépített utak ágaznak a „túlsó oldalra”, amely voltaképp egyre kevébé „odaát”. A gyimesi csángókéhoz hasonlatos sziget- és határkultúrát kétféle sors érheti: vagy áporodott lesz a behatolási kísérletek nyomán, magába süllyed, hagyományaiba dermedve degenerálódik, netán igyekszik a történelemben fölzárkózni, esetlenül lovagolva a kispolgári-paraszti giccs hullámain. Vagy a környező civilizációk termékeny szellemi ütközőzónájává, a kulturális cserekereskedelem karavánszerájává lényegül, amelyben folyamatosan rakódnak le az átutazó, egymással találkozó műveltségek, eszmények, hitek rétegei; anélkül azonban, hogy az összetevők eredete, tulajdona, hovatartozása akár egy pillanatra is megkérdőjeleződne. Ám a gyimesi csángókat másféle sors érheti el. Az ellenállhatatlan, más tudatú, de egyneműségre törekvő hatalom megjelenésével – hatalomátvételével – a keveredés irányított, mesterséges lett. Moldvában jól követhetők ennek következményei. A román politikai akarat hatására lassan sündisznóállássá válik Gyimesben egy kultúra, amelyik számára még nyilvánvaló, megfellebbezhetetlen és kevélyen őrzött a származás tudata. Aki kiutazik ide Magyarországról, és akárhonnan a Kárpát-medence magyarok lakta vidékeiről, saját műveltsége legrégebbi rétegeivel, hajlamaival, ösztöneivel fog szembesülni. Ami nem megy megrázkódtatások nélkül.
Vigyázó szemünket tehát vessük most Moldván innen, Gyimesre is. Hiszen Kelet, miközben bedarálja az archaikus regáti magyarságot, megindult fölfelé a Tatros völgyében is. És bár még ár ellen úszik, az történhet, amit Julianus barát tapasztalt a távoli sztyeppeken: a kiszakadt magyarokat szeme láttára sodorta el a történelem.
Vége
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
