A lovasprofesszor elköszön

Cseppet törte a magyart a szőke kisfiú. Háta mögött néha öszszesúgtak az osztálytársak: „Német.” Tanítás után gyorsan végzett a leckével, majd biciklire ült, s kihajtott Nyíregyházán a csődörösökhöz. Lóra ülni, s fenn maradni – nem tudott elképzelni jobbat. Óra alatt, miközben a tanár a katedrán Arkhimédész törvényét magyarázta, ő az utolsó padban lovakat rajzolt.
Aztán kiderült, hogy társai közt van még egy lóbolond. Balczó Andrásnak hívták, az ő apja is pap volt. Barátságuk ott kezdődött, a fedeztetési állomáson, ahová azért jártak, hogy lovagolni tanuljanak. Rossz iskola volt. Megszenvedték utóbb. Életük mégis lóközelben telt. Balczó András olimpiai bajnok lett, Hecker Walter főigazgató a Pannon Lovas Akadémián.
Az utóbbiról szól ez az írás.
Hecker Walter különös jelensége a magyar lovas világnak. Mindkét szülője német, ilyenformán anyanyelve is az. Feleséget Lipcséből hozott, mégis minden ízében magyar, néha elképesztően az. Egyszer arról beszélt, hogy a magyar nyelvben van a legtöbb szó a ló színére. Nem attól volt a bejelentés meglepő, hogy ezt olyan valaki fedezte fel, aki ma is w-vel írja a nevét, hanem a tónus, ahogy erről beszélt. A szeme előbb kigyúlt, aztán elhomályosodott.
Romantikus lélek.
A díjugrató versenyen nem az izgatta, hányadik lesz, sokkal inkább az, hogyan mozognak a lovak. Ha észrevett köztük egyet, amelyik szép tartással ment végig a pályán, számára többet jelentett, mint egy gyönyörű nő a korzón. Szerelmes a lovakba. Mindent tud róluk, de arra képtelen, hogy az eredményért kíméletlen legyen velük. Az ilyen emberből inkább lehet könyvek írója, vagy nagy tudású tanár.
Az lett.
Elért mindent, amit egy lovas szakember elérhet Magyarországon, és nem panaszkodhat civil életére sem. Nagyszerű felesége van, két stramm fia, szép háza Budakeszin, barátai szerte Európában. Egyvalami nem adatott meg számára, amire minden lovas vágyik: hogy klasszis versenyző legyen. Huszonévesen meghívták egyszer a válogatottba, de az szerinte is tévedés volt. Az igazságot Reiner Klimke, a németek díjlovas olimpiai bajnoka mondta ki, a maga sajátos módján: kíméletlenül.
Münchenben történt, odaszólt magyar barátjának: „Ülj már föl, próbáld ki azt a lovat!” Az övé volt, annak hátán nyerte az olimpiát. Jó negyedóra múlva, amikor Hecker Walter leszállt, odabökte: „Te nem tudsz lovagolni…” Tudta ő, hogy hosszú derékkal és rövid lábakkal nemigen lehet bajnok, mégis roszszul esett Klimke megjegyzése. Hogy miért? Mert hangosan addig senki nem mondta ki. Az ember hiú találmány…
Pár hete Újhelyi Imre-díjjal tüntették ki. Rangos díj, azok kapják, akiket tenyésztőként becsül-tisztel a szakma. Örült is neki, meg nem is. Ez a búcsúztató, gondolta. Hatvanöt éves, mandátuma lejár az idén, kitüntetik, és nyugdíjba megy. Nincs ebben semmi különös, mondja.
Pedig van.
Elsősorban azért, mert fontos ember. Tanú, aki elmondhatja fiainak…
Ott volt kezdőként, megtapasztalhatta, mit tesznek lóállományunkkal a márkás gazemberek. Látta a téeszszervezők lóirtó szándékait, látta a méntelepek megszüntetését, fajták szétszórását, vérvonalak szándékos összekeverését, közelről látott mindent.
A ló, Magyarországon kívül, sehol nem került vágóhídi helyzetbe: se a lengyeleknél, se a románoknál, se a szovjetnél. Sehol nem volt olyan miniszterhelyettes, mint a mi finom lelkű Pogácsás Györgyünk, aki azt ordította oda egyik beosztottjának: „Nem akarok Magyarországon több lovat látni!”
Hogyan történhetett ilyesmi? Miféle példátlan összeesküvés mondta ki az ítéletet a világhírű magyar ménesekre, s miért nem parancsolt álljt senki?
Hecker Walter szerint az ok: a bosszú. A lovassportra negyvenötben rásütötték a bélyeget: urak passziója. Ami tényleg az volt, a vadászat, „szobatiszta” lett, mert az elvtársak kedvet kaptak a fácánlődözéshez. Legszívesebben a méneskari tiszteket is lepufogtatták volna – gyűlölték a tartásukat, s elkövettek mindent, hogy földönfutóvá tegyék őket. Senkit nem kíméltek. Pettkó-Szandtner Tibort, lótenyésztésünk Trianon utáni újjáteremtőjét háborús bűnösnek mondták, csupán azért, mert nem adta az oroszok kezére a magyar lóállományt. A hozzáértő tiszteket elüldözték, s az irányítást átadták őrmestereknek és tizedeseknek. Hasonló elvek szerint került a magyar mezőgazdaság tapasztalt középparasztok helyett tanulatlan cselédek kezébe.
– Nem volt senki, aki tett volna a lóirtás ellen?
– De. A cigányember. Neki beszélhettek a téeszről meg a közösről, amit akartak, a szabadságot többre becsülte. Nem volt semmije, csak az asszony, a purdék meg a lovak, de nem akármilyen lovak. Munkácsi Rudi bácsinak Békéscsabán olyan állománya volt, hogy mikor a világbajnok hajtó, Abonyi Imre négyeséből kidőlt a rudas, nem Szilvásváradra ment vagy a lovas- szövetségbe, hanem Rudihoz. És talált nála lovat. Elsőrangút. A cigányok tudtak minden lóról az országban. Nem létezett istálló, amit ne tartottak volna számon. Nélkülük a hatvanas-hetvenes években kevesebbre jutott volna a versenysport. A magyar lovasvilág sokat köszönhet nekik. És rajtuk kívül a románoknak…
– Komolyan mondod? A románoknak?
– Igen. Ők ugyanis Trianon után, meg persze a világháborúk alatt, minden magyar fajtából elhajtottak, amennyit tudtak. Van gidránjuk, van nóniuszuk, lipicaijuk, arabjuk, és nem tették tönkre őket, mint mi hatvankettő után. Náluk nem garázdálkodhattak Burgertek a ménesek környékén. Egy ideje tőlük vásárolunk. Gyönyörű mozgású lovaik vannak.
– A kaposvári Pannon Lovas Akadémia főigazgatója voltál másfél évtizedig. Vagyis: irányítottad a lovastanár-képzést. Sikerült a bolond szeretetet, ami a lovakhoz köt, átplántálnod a hallgatókba?
– Megpróbáltam. Sajnos, nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Kaposvárból nem lett Örkénytábor. Talán hallottál róla, hogy 1929-ben volt Pesten egy nagy lovas verseny. Számunkra tragikus eredményt hozott, az olaszok minden számban fölényesen legyőzték a mieinket. Akkor döntött a kormány arról, hogy olasz mintára lovastanár-képzőt létesít. Ez lett Örkénytábor, a magyar lovassport aranybányája. Aki ott végzett, mind klasszis lett, vagy versenyzőként, vagy edzőként.
– Mi lett Örkénytáborból a háború után?
– Tönkretették, oktatóit szétkergették. Jól jellemzi, hogy milyen képességű emberek voltak: Némety Bertalan Amerikában a semmiből olimpiai bajnok militarycsapatot épített. Tóth Béla, aki egy darabig csak fűtőként dolgozhatott, Balczóék lovasedzője lett. Endrődy Ágoston pedig emigrációban megírta A militaryló kiképzése – Adj esélyt a lovadnak című könyvét, amely a világ csaknem minden egyetemén a lovaglás alaptankönyve azóta.
– A Pannon Lovas Akadémiának miért nincsenek ilyen eredményei?
– Nehéz kérdés. Két örkényi emberrel kezdtük annak idején: a főiskola előkaparta Ádám Zoltánt és Monspart Gábort, velük kezdődött a bentlakásos edzőképzés. Erre épült a folytatás, igyekeztem a német rendszert átvenni, ami jól működik. Eljutottunk odáig, hogy végzett hallgatóink nemzetközi lovasedző-igazolványt kapnak, amit elfogadnak egész Európában.
– Mégse lett Kaposvárból Örkény. Miért?
– Nem volt szerencsém a munkatársak megválasztásában. Akik jók voltak, elmentek nagyobb pénzért, akik maradtak, azok meg, amíg én próbáltam felépíteni a homlokzatot, mögötte elbontották az épületet… Nem volt pénz lóvásárlásra sem. És persze lehettem volna keményebb.
– Másfél évtized után befejezted. Mi lesz ezután?
– A tanítás megmarad, előadó leszek a Kaposvári Egyetemen. Meg hát rengeteg írnivalóm van. Arra készülök, hogy a végelszámolásnál ne szégyelljem magam. A képességekkel ugyanis el kell számolni. Valójában szerencsés ember vagyok: nagyon sok ajándékot kaptam az élettől. Engem az európai lovas világban mindenütt ismernek. A gyerekeimnek gyakran mondom: sokat nem hagyok rátok, de apátok barátaira számíthattok egész Európában.