A mi Marcink

Rengeteg munka volt itt az elmúlt hét végén a kertben, mondtam is a családnak, hogy rengeteg munka van itt, kedveskéim, azt sem tudom, hol kezdjem, de csak vége lesz egyszer, a csudába is! Rengeteg munka esetén az ember megbízható ismerősöket szokott felkérni, hogy lenne itt ez meg az, tudnál-e segíteni, barátom? Így keveredtem Marcihoz.
Marci végtelenül rendes fiú, a szomszéd Barnának a fia, ami garancia a rendességre nézve, mert Barna is nagyon rendes ember, szobafestő kisiparos, de nem ám csak olyan körülbelül-típus, hanem az a markáns, igazi. Szóval eljött ez a Marci (az első szóra eljött, nem kellett neki udvarolni), én meg mondtam neki mindjárt, hogy ez meg az lenne itt a munka, Marci, megalkuszunk, aztán már kezdheted is. Marci pedig elkezdte, méghozzá teljes erővel, ahogyan kell.
Ez idáig még nem lenne újságcikktéma, Marci is, munka is van éppen elég. Itt az a jelentős, hogy ez a Marci valóban nekiállt ásni, lapátolni, talicskázni a maga tizenhét és fél évével, méghozzá úgy, hogy majdnem hűteni kellett az ásót, föl ne forrósodjon.
Néztem, nézegettem egy darabig ezt a fiút, de így, látványra nem volt benne semmi rendkívüli, ha csak azt nem veszem annak, hogy nem kapaszkodásra használta a lapátnyelet, hanem forgatta, ahogyan azt kitalálták.
Szakaszonként persze szünetet kellett iktatni a srác munkájába, ilyenkor ráraktuk az utánfutóra a ménkű göngyöleget, jogosítványa még nincs a Marcinak, én vezettem, közben meg kitárgyaltuk a világ folyását, hogy miért van ennyi piszok vesződség a földön, mikor nyugton is maradhatna az emberiség.
Jó volt beszélni ezzel a fiúval. A világ azért piszok, mondta, mert hagytuk, hogy azzá legyen. Ő, nevezett Marci például nem tud Yamaha-robogót venni, mint a szomszéd kiskorú, mert az ő apja mindössze szobafestő, nem pedig lángossütő vagy Postabank-elnök. Mindezt csöndben, visszafogottan és mély bölcsességgel mondta ez a fiú, ami azért volt megkapó, mert ilyen Marci-korban az ember ideges is tud lenni, összekever hetet-havat, ordít, toporzékol, hogy miért van az úgy, mondd meg nekem, anyukám… Itt azonban, mondom, messze nem erről volt szó, ez a Marci mindösszesen megjegyezte, neki ez idő tájt nincsen Yamaha-robogója, talán nem is lesz, ellenben tisztán látja, hogy sántikál a világ, döcög a galaktika, az egész konstrukció úgy rossz, ahogyan összerakták. Nagyjából ennyit mondott ez a tizenhét és fél éves ifjú, aztán ásott tovább, hogy kész legyen a beígért munka, elvégre szavát adta rá, hogy készen lesz. Hát el is készült a jókora gödör, nagyon nagy munka volt. Ott álltam a szélénél, hogy uramisten, de nagy ez a gödör (éppen ekkorát beszéltünk meg), holnaptól már használhatjuk is rendeltetésszerűen. Vagyis jól dolgozott ez a Marci fiú.
Normális világban nem kellene újságcikket írni az ilyen Marci fiúkról, mert normális világban teli van a környék Marcikkal, még a sublótfiókból is ők kandikálnak kifele. Itt viszont más a helyzet. Marci cselekedete újságba kívánkozik, ugyanis ő elvégezte a munkáját, szép kereken pontot tett a végére, leporolta a tenyerét, azután meg köhentett kettőt szerényen, hogy készen vagyok, kérem. Vállaltam, teljesítettem. Hát így lett ebből a kedves Marci fiúból újságcikk. Az élet nagy történetíró.