Fehér derekú fák földje (2.)

Parajdnak tartottunk, mert J., a webmester és mitfárer felejthetetlen időt töltött volt itt. Fiatal ember, és mennyi emléke van! De akkor nyár volt. Most minden zárva már kilenc után, csak egy kocsma fényei pillognak hívogatón. Jelentem, whiskyfronton minden rendben van a Székelyföldön. Rájöttem, hogy itt szinte minden „túl a hídon, jobbra vagy balra” van. Visszafordultunk Szovátára. Érdemes volt. Mert nemcsak gyönyörű a vidék, de összesen tizenkilenc dollárért aludtunk a két szállodai szobában. (Sosem értettem, hogy a turistaszezonban miért nem a turistákat lövik ki. Na mindegy. A turistaszezon Szovátán különben is júniusban kezdődik.) Azért is érdemes volt a sóbarlangjairól, fürdőiről ismert városkában aludnunk, mert itt találkoztunk a legmámorosabb emberrel a Székelyföldön. Reggel kilenckor azt mondja egy lámpaoszlopnak:
Úgy nézel rám, mint a lőtt medvére. (Ez a nagyobbik hazában azt jelenti, hogy mit bámulsz, mint borjú az új kapura.) A lámpaoszlop nem szólt vissza, de az öreg (műanyag zacskóval a kezében) csak mondta a magáét.
Csaba barátomat, aki a közeli Nyáradremetén lakik, sajnos nem tudtuk meglátogatni, ráadásul T. maroktelefonja is használhatatlan volt. Csaba volt az, akinek az általános iskolai padjára Petrozsényben harminccentis betűkkel vésték volt rá, hogy „BOZGOR”. Vagyis hazátlan. A Kárpátok Csiszlike (csiszlik: 1. cipész, 2. hitvány ember) a legkeményebb magyar fiúkat nevelte nekünk, mert nem engedte integrálódni őket.
Korondon persze megálltunk. Vettem egy nyári mellényt A.-nak, egy fadobozt nekem, de persze korondi kerámia nélkül nem tudtam megúszni. Hiába mondtam, hogy láttam én már elég cserepet, mert első (és egyben utolsó) feleségem keramikus vala. Feltűnt, hogy az árusok (maguk is rendszerint fazekasok) csimotái mintha némák lennének. Mintha szégyellték volna a mesterséget. Hogy fognak ezek a gyerekek eladni valamit is?, tűnődtem, midőn az iparos, aki még házi pálinkával is megkínált, babonából a fütyköséhez érintette az első vevőtől kapott fizetséget. Egy kisleány, mint minden rendes régi magyar faluban, csókolommal köszönt, mi meg elindultunk a helyi vásár felé egy mellékutcába. De vissza is fordultunk nyomban! Kínai és egyéb bóvlik, gagyik sorakoztak végig az árusok asztalain, rúdjain a kézmívességére jogosan büszke faluban. Egy lakodalmi menet (persze autós) majd elütött bennünket. Legjobban a cigány férfiak széles karimájú, fekete kalapjai tetszettek nekem és T.-nak, de olyat, mint megtudtuk, csak az udvarhelyi kalaposmesternél kaphatunk, aki persze zárva tartott.
Még Farkaslakán se volt érkezésünk tiszteletünket tenni a temetőben Áron bácsinál, sietni kellett Sepsiszentgyörgyre. Farkaslakából egy fekete-sárga (k. und k.-ás) kakasra meg egy autóstoppos leánykára emlékszem mindössze. Mentünk a lecsupált hegyek, tar dombok, lecsonkolt erdők maradványai közt, amikor magam számára is váratlanul azt mondom:
A finnek, ha kivágnak egy fát, hármat ültetnek helyette.
Szó nem hangzik, csak a CD-lejátszóról Bandi a hegyről:
„… Ma éjjel nem alszunk, más se csinálja…”
Dél már elmúlt, amikor besuhanunk Sepsiszentgyörgyre, amely egyetlen nagy karnevál. Szombat van, a hét eleje óta tartanak a „szentgyörgyi napok”. Az egész nép az utcán van, sörsátrak, kirakodóvásár, szabadtéri színpadok. A szállodáig már nem lehet eljutni kocsival. Két srác mutatja az utat, egy saroknál elválunk. Gyors tusolás, telefonok, végre sikerül elérni Balogh Zoltánt, az Erdélyi Magyar Könyvklub vezetőjét. A szálloda előtti sörsátornál beszéljük meg a találkozót. Valahogy mindenki a csíki sört kedveli errefelé, a szászrégenit kevésbé, az Ursusról (King of Beer in Romania) nem is beszélve. Persze micset eszünk. Próbáljuk elhessegetni a kolduló cigány gyerekeket néhány százforintossal, de ők valamiért a „papírforintot” kamelják.
A találkozó a megyei könyvtár gyönyörűségesen kipingált, óriási nagytermében van. Az anyakiadó irodalmi vezetője, Ambrus Éva és Bogdán László író kérdezget bennünket György Attilával, a fiatal, nagy reményekre jogosító regényíróval, a Székelyföld szerkesztőjével. A délután az én mondatommal kezdődik:
Lészen ágyú, mondom jó hangosan, már ha ember is akad hozzá.
Csönd lesz. A mondat első felét ebben a teremben Gábor Áron mondotta volt ki egykoron.
Arra a kérdésre, hogy melyik történelmi korszakban szerettem volna élni, azt vágom rá, hogy a kiegyezéskor. Aztán később javítok: Amikor a hunok a csúcson voltak, akkor.
A szépszámú közönség a találkozó után elvész a sátrak közt, dedikáltatni már kevesebben jönnek. Nincs is ezen csodálnivaló – a Por kétkötetes, átdolgozott, szép kiadása itthon se tartozik az olcsó könyvek közé, de valamiért itt egy picit még drágább is, miközben a pénztárcák jóval soványabbak.
Fiatal pár nézegeti a könyvet, belelapoznak, simogatják. Aztán elmennek. Közben régi és új könyveimet dedikálom. Megjelenik az egyik srác, aki útbaigazított a szálloda felé.
Mégiscsak eljöttem, Feri bácsi, mondja. Beszélgetünk, kiderül, hogy tanító.
Én is tanítóivadék vagyok, mondom, és közben érzem, hogy nincs pénze a könyvre. Meghívom rá. Bárcsak mindenkinek adhatnék, aki szeretné magáénak tudni. De nem tudok. Egy kerekes székes bácsi megáll egy pillanatra, odaint:
Mester!
Szomorúan intek vissza.
Aztán az este. Egy árnyas, nagy kerthelyiségben látnak minket vendégül. Jó magyar ételek vannak, de én a babgulyás után makacsul kitartok a mics mellett. Kérek egy fél whiskyt. Egy pillanatra kimegy a fejemből, hogy itt egy decinél kevesebb töményet nem hoznak.
Az Erdélyi Magyar Könyvklub igazgatójával a szálloda előtti sörössátornál egy nagy asztalhoz kéredzkedünk oda. A fiatal székely srácokkal először a zenéről esik szó. Főleg az amerikaiakról persze. Hip-hop, techno, rap, punk.Ide nem hoznak senkit, mondja az egyik, akinek vág az esze, mint a beretva, de szinte mondatonként változtat az álláspontján. Itt még rendes repülőtér sincs.
Aztán azt kérdik, hogy milyen magyar rockzenekarokat kedvelek.
A mostaniak közül?
Hát persze.
A Kispál és a Borzot, a Nyerset meg a Republicot, mondom.
Az elsőt és az utolsót ismerik. A szegedit nem.
Hogy lehet, hogy így szavaztatok? Szegezik nekem a kérdést a következő körnél. Csíki sört iszunk persze, pedig a szálloda teraszáról kell hozni. Többnyire azok szavaztak a tizenhatmillió ellen – mert annyian vagyunk, testvérek, teszem hozzá –, akik titeket románnak hívnak, annak is gondolnak, és ahhoz a munkához, ami nektek legfőképp jutna, egynek se fűlik hozzá a foga. Pedig ők is a tizenhatmillió részei.
Voltál a Kossuth téren?
Hát persze, mondom. Bólogatnak.
Újra mi leszünk a szegény rokonok, mondja a baseballsapkás. Aki senkinek se kell.
Jóvátehetetlenül belebonyolódunk a politikába, a magyarok titkos történetébe, a székelyek származása körüli legendákba, magyari dolgokba, hogy például mikor szűnik meg a határ. Tudjuk, mikor volt az első meg a második honfoglalás, csak azt nem tudjuk, miért, gondolom.
Azért sok emberi vonás van az emberekben, mondja egy cérnahajú lány, akinek errefelé hallgass a neve még sokáig.
Két óra is elmúlt, mikor elválunk. Miért van az, hogy minden, de minden szállodai szoba halott? Odafönn a román Lagzi Lajcsit nézem, míg el nem nyom az álom. Olyan görögös. Ha lehet ilyet mondani, a mienk jobb.
Délelőtt délnek vágunk, mert arra jobb az út. A jó utak arra valók, hogy ne lássunk semmit. Még a rossz úton, egy Dózsa György nevű falunál alig érem el az út menti bokrot. Kijön minden csíki sör és a hozzá ivott whisky belőlem. A szomszéd faluban szentelt barkával jőnek ki az emberek a templomból.
A Király-hágónál azért megpróbálkozom pár miccsel, talpig román lakodalmas rockban. Egy törpe süti a húst a szomszéd bodega előtt. A sánta kutyának, aki része a helyi folklórnak, adok a micsből. A fogadósné nem örül neki, de a „sült krumplit” akcentus nélkül ejti ki, és hibátlanul hozza.
Olyanok vagyunk, mint a viharban találkozó hajók, mondom fiatalabb barátaimnak már a határ felé. Adunk valami gyönge jelet, de igazi kapcsolatot nem tudunk már teremteni.
Hol voltak, kérdi a román határőr.
… Kerpa guba, nehéz gúnya, mer’ azt a bú földig nyomja…
Ez szól a CD-lejátszóból, amikor egy intéssel túljutunk a román vámon.