Hányfélék az igazgatók?

A főigazgató telefonál, mikor belépek. Beszéde tempós, kopogós, nehéz másra figyelni. Pedig volna mire. Például arra a pofaszakállas férfiúra, akinek olajportréja épp a fejem fölött lóg a falon. Ez volna Radisics Jenő, az iparművészeti első igazgatója? Nehéz szobatárs lehet. Szúrós szemmel figyeli, mi folyik a szobájában száz év elteltével. Ugyan mit gondol a finn Martela-cég modern bútorairól? Simon Károly direktor úr ezekkel rendezte be irodáját.
Még beszél.
A szoba túlsó falán korabeli akvarell az épület avatásáról. Tömeg, ováció. Nem csoda, hogy nagy az ünneplés. Jelen a császár is: I. Ferenc József. 1896-ot mutat a naptár. Akkoriban Európa elejéhez tartoztunk. A múzeum a hasonló bécsi és londoni után harmadikként létesült. Az alapítók szándéka a magyar ipar pártolása volt.
Az avatóünnepségen ott szorongott egy gömbölyded, szakállas manóember: Lechner Ödön, az építész. Ma bronzalakban üldögél a ház előtt, együtt szívja velünk a benzingőzt. A múzeum volt talán a legjobb munkája. Azon elvek szerint épült, amit Radisics is vallott: ahhoz, hogy a társadalom megváltozzon, előbb az egyes embert kell jobbítani. Maga vegye kézbe sorsának irányítását, s ne másokra: álruhás „szociálistákra” várjon.
Mi kell ehhez? Jó példák. Követhető ideák. Kultúra, mely egy nemzet létezését igazolja, s amelybe beletartozik az őt körülvevő tárgyak kultúrája is.
Simon Károly leteszi a telefont. Hogy mi a véleménye erről? Elég határozott. A magyar iparnak, mely a huszadik század elején még világhírű volt, negyvenöt után megszűnt a folytatólagossága. Nemcsak a gyárakat és kis műhelyeket tették tönkre, hanem a szakembereket is. Legjobbjaik elköszöntek, és attól fogva a nyugati világot építették. Azóta folyamatos lemaradásban vagyunk.
Felpattan, kezébe kapja az egyik Martela-széket.
– Látja ezt a ruganyos nyírfa támlát? Kristálytiszta, egyszerű forma. Benne ülni: álom. Kipróbálhatja. Tudja, hogyan készül? A falemezt vegyi előkészítés után présbe rakják, tíz napig benne tartják, s mikor kiveszik, csak rá kell szerelni a fémvázra, és kész. Mi ezt a széket képtelenek volnánk megcsinálni, mert nem tudjuk a technológiát. És ha hiszi, ha nem: ez a finn cég nem árusít kész bútorokat. Megrendelésre dolgozik. Van dizájnja és van technológiája – bármit legyárt rövid határidőre. Ma így fest a világ.
Csupa tűz, ahogy beszél. A szék mindvégig a kezében, mintha órát tartana formatervezésből.
Tartott eleget. Tanszékvezető volt az Iparművészeti Egyetemen. Tavaly márciusban költözött ebbe a szobába. Mikor belépett, az ajtóval szemközt Pulszky Ferenc íróasztala állt: a Batthyány-kormány államtitkáráé, aki elkísérte Kossuthot az emigrációba. Nélküle ma nincs Iparművészeti Múzeum. Ott állt a szent íróasztal, árasztotta magából a történelmet: egy ilyen mögé ülni maga az áhítat. Simon Károly ünnepélyesen helyet foglalt, bepakolt a fiókokba, ám pár hét múlva érezte, valami nem stimmel. Fájni kezdett a válla, merev lett a nyaka: oda volt minden áhítat.
Az újsütetű direktor nem orvoshoz ment. Előkapta a centimétert, s rögtön tudta, mi a baj. A Pulszky-féle íróasztal 82 centi magas volt, holott 72 az ideális. Egy percig sem tétovázott. Hívta a múzeum fogdmegembereit: nagyon óvatosan, de azonnal vigyék az asztalt a régi bútorok osztályára.
Megérkeztek a Martela-bútorok, s azóta nincs vállfájás, nincs nyakmerevedés. Azóta tervek vannak, átalakítások, és – mint ígéri – új korszak.
– Művészet és mesterség címmel nyílt ’86-ban egy állandó kiállítás. Anyaga kitűnő volt, megjelenítése viszont elavult. Tavaly lebontattam. Nem véglegesen. Pár év múlva újra megnyílik, de a címe kiegészül: Művészet, mesterség és technológia, így hangzik majd.
– És azt gondolja, vonzóbb cím lesz?
– A tartalma lesz vonzóbb. A technológia nagyon fontos. Valójában az ipar alapkérdése, s egy ilyen múzeumnak, ha ad magára, együtt kell haladni az iparral és az oktatással. Ez a szentháromság adja az értelmét annak, amit majd a közönség látni fog. Egyébként az Iparművészeti Múzeum a tizenkilencedik század végén épp e célból létesült. Az épület nem csupán múzeum volt: iparművészeti tanoda is, a mostani egyetem elődje. Fő baja is ebből származik, az épület egy részét ugyanis mindmáig elfoglalják az egyetem műhelyei. Legfontosabb céljaim egyike, hogy a múzeum visszakapja azt a szárnyat, mert így 2700 négyzetméteres kiállítási teret nyerhetek. Csakhogy ennek az a feltétele, hogy az Iparművészeti Egyetem számára felépítsenek egy műhelyházat.
– Ön nagyokat álmodó ember.
– Ez nem álom. Erre már van terv, csupán a kivitelezéséhez kellene kétmilliárd forint. Látványos, vonzó kiállítást, ami bemutatná végre a magyar ipar óriási eredményeit, csak ennek létrejöttével lehet elképzelni. Ezt feltétlenül írja bele a cikkébe!
– Benne lesz.
– Tudja, hány műtárgy van a múzeum birtokában? Több mint 170 ezer! És ennek nagy része a raktárakban áll. Nincs hová kiállítani őket. Szóval, nem a levegőbe beszélek.
– Egy pillanatig se gondoltam.
– Tavaly sikerült idehívnom, és megrendeznem a BraunPreis formatervezői kiállítást. Igen, a villanyborotvás Braun-cégről van szó. Háromévente pályázatot írnak ki fiatal formatervezőknek. Ezek lehetnek egyetemi hallgatók, de nem lehetnek olyanok, akiknek már kétéves a diplomájuk. A négyszáz pályaműből, amit elfogadtak, a legjobb húszat láthatták az érdeklődők Budapesten.
– Sokan látogatták?
– A kiállítás rövid ideig, alig egy hónapig tartott nyitva, s főleg egyetemisták érdeklődtek. Ők viszont sokan. A többiek nem voltak tőle oda…
– Igazgató úr, nem fél attól, hogy az ön szemlélete távol tartja majd azt a közönséget, amely nem vevő a modern törekvésekre? Akik inkább a múlt értékeit keresik ebben a házban.
– Ez óriási tévedés! Én fél térdre ereszkedem a múlt remekei előtt. Rajongok a népművészetért. A magyar kézműipar csodálatos volt a huszadik század kezdetén. Itt mindig helye lesz. És a mesterségeknek is. Május 17-én nyílik a kézműves kiállítás, és rögtön utána jönnek a maiak. Az egyetem végzősei mutatják be diplomamunkáikat. Mert ez a lényeg: a múltnak és a jelennek egységben és egyensúlyban kell lennie! Egy múzeum nem lehet döglött!
– Eszerint az elkövetkezőkben eleven lesz?
– De még mennyire!
– A kupolateremben emlékkiállítás nyílik május 31-én. Akit ott mutatunk be, az már valaki, s Maróti Géza tényleg az. Univerzális zseni volt, szobrász, festő, iparművész, építész. Őt dicsérik a mexikóvárosi opera, a velencei magyar kiállítócsarnok belsőépítészeti munkái, Detroit jó néhány középületének díszítőfestése. Itthon alig ismerik. Most megismerhetik. És rendezünk május 7-től egy olyan üvegkiállítást is, amire ma csak az Iparművészeti Múzeum képes.
Sorolja a többit, az ideit, a jövő esztendeit, tűzzel, lelkesen, beszél arról, mi lesz, mi készül.
A pofaszakállas előd, Radisics Jenő már nem néz olyan szúrósan a falról. Mintha kezdené megbocsátani, hogy ambiciózus utóda kipakolta a szent íróasztalt az igazgatói szobából.

Az Iparművészeti Múzeum címe: 1091 Budapest, Üllői út 33–37. Telefonszáma: 218-5821. A belépőjegyért a felnőtt látogató 500, a diák, a katona és a nyugdíjas 250, a pedagógus pedig 150 forintot fizet. A diákcsoportok tagjainak belépése 50 forintba kerül, feltéve, hogy legalább húszan jönnek, no és van tárlatvezetés is: magyarul 1500, idegen nyelven 2500 forint az ára, öt vendéggel számolva.