A forradalmakat H. L. Mencken a „politika szexének” nevezte. Nemcsak azt értette ezen, hogy izgalmas bennük részt venni (vagy még nézni is, ez esetben nevezzük ezt a politika pornográfiájának), de azt is, hogy a megigézettségnek és az érzelmi kitörésnek ugyanazt a vegyülékét ébreszti fel, mint amit a szex. Az emberek a forradalmat felaszabadítónak vagy éppen visszatetszőnek találják, de semmiképpen nem közömbösek vele szemben – legalábbis így volt ez a legutóbbi időkig.
1789 óta két évszázadon át a világ a forradalom igézetében vagy a tőle való rettegésben élt. Gustave Flaubert Dictionnaire des Idées Recues című munkájában így viccelődött: „A forradalom kora – még nem zárult le, mivel minden kormányzat azt ígéri, hogy véget vet neki.” Egy évszázadon át a marxizmus, a modernitás radikális ideológiájának kvintesszenciája töltötte be a jakobinizmus helyét az emberek reménységeiben és félelmeiben. De a marxizmus kimúlt 1989-ben. Tovább élhetnek-e hát a forradalmi impulzusok a posztmodern korban?
Még mindig forradalmak, felkelések és puccsok hírére ébredünk. Korántsem a felfordulások végét jelezve a szovjet blokk összeomlása mély instabilitás időszakát indította el. Mégis a „népakarat” emlegetése ellenére van valami nem kielégítő jelenkorunk forradalmaiban, ha összehasonlítjuk őket a múlt kataklizmáival. 1789 és 1917 eseményei világrengető fejlemények voltak, és ezt a kortársak is így élték meg. Visszhangjuk messze nem csak a politikailag aktívakat érte el. Bár az emberek kezdetben néha félreértették 1789 értelmét (az angol Lordok Háza üdvözölte a Bastille megrohanását, és országos ünnepnapot hirdetett), az elkövetkező években majdnem mindig tudták, melyik oldalon állnak. A jobboldal a forradalom ellen volt, a baloldal pedig mellette.
Az elmúlt évtizedben azonban a jobboldal az, amelyik a forradalom szót adaptálta. Részben az amerikai forradalom modelljére rájátszva a konzervatív amerikai szervezetek, mint például a Heritage Foundation, „a globális demokratikus forradalom” melletti elkötelezettségükkel tüntetnek, miközben a végüket járó marxistákat az antikommunizmus forradalmi diadalával heccelik. Csupán márkanév tehát a forradalom, amelyet a bepalizható fogyasztók számára értéknövelő csaliként bármilyen felfordulásra rá lehet ragasztani? A posztmodern forradalom is ugyanaz az állatfajta, mint a jó öreg, kipróbált modern változat?
Április 12–14. között tanúi lehettünk Hugo Chávez, Venezuela elnöke bukásának és feltámadásának. Ami ebben a felfordulásban megdöbbentő volt, az az, ahogy a nyugati média elmulasztotta megkérdőjelezni az amerikai külügyminisztérium Venezueláról közölt „tényeit”: Chávez, alelnöke és kabinetje lemondását, és azt, hogy a kiebrudalt elnök Kubába szándékozott volna repülni. Mindezt az idő tájt a helyi média cáfolta.
1989 óta új konformizmus terjedt el az amerikai médiában és általában véve a nyugati sajtóban, ami a hidegháború korai szakaszát idézi – leszámítva azt a tényt, hogy akkor kézzelfogható riválisa volt a nyugati modellnek, saját dezinformációs apparátussal. Manapság a külügyi eseményekkel kapcsolatban nem nagyon létezik vita médiánkban. Hasonlítsuk össze a Guardian (baloldali brit napilap – A szerk.) tudósítását Chávez állítólagos népszerűtlenségéről és a venezuelaiak megkönnyebbüléséről bukásakor azzal, amit a Financial Times (az üzleti körök napilapja) és a Daily Telegraph (konzervatív brit napilap) hozott le. Szomorú, de semmiféle kontrasztot nem találunk.
Érdekes párhuzamot lehet vonni Muhammed Mosszadek esetével, aki Irán miniszterelnöke volt 1953-ban. Mosszadek a CIA által koordinált puccs áldozata lett az év augusztusában. Ez véget vetett Mosszadek mozgalmának, amely Irán hatalmas olajkészleteit a belföldi fejlesztési tervekre kívánta felhasználni a nyugati olajtársaságok rovására, amelyek, a sah körül csoportosuló korrupt elittel együttműködve, kifosztották az országot. A Nyugat félelme akkor az volt, hogy a radikális nacionalisták megkaparintják az iráni olaj fölötti ellenőrzést; most áprilisban a közel-keleti válság egybeesett az Egyesült Államokba irányuló olajkitermelés Chávez által életbe léptetett korlátozásával.
1953-ban éppúgy, ahogyan most, a tudósítók egy, az amerikai érdekeket semmibe vevő, frissen megválasztott vezetővel szembeni egyre erősebb ellenállásról számoltak be. A nyugati sajtó egy Mosszadek elleni népi felkelésről tudósított, és nem vett tudomást az amerikai hírszerző tisztek jelenlétéről, részben azért, mert egyik-másik újságíró a CIA propagandáját és pénzét adta tovább a Mosszadek-ellenes erőknek.
Allen Dulles CIA-főnök jobb információkkal rendelkezett Iránról, mint az újságolvasók, mivel azok az újságírók, akik romantikus ostobaságokat adtak le az irániak „kvázi vallásos elkötelezettségéről” a sah iránt, Dullesnak valójában részletes jelentéseket küldtek. Az egyetlen egykori említés a CIA-kapcsolatról a Newsweek elbűvölő riportjában található, amely a sah ideiglenes római menedékhelyén a Mosszadek bukásakor úrrá lett izgalomról ír. A „zsivaj” oly nagy volt, hogy amikor Dulles megérkezett az Excelsiorba, „senki sem méltatta őt figyelemre”.
A The New York Times Mosszadeket „elvakult, haszonleső nacionalistának” és „visszataszító torzképnek” nevezte. Szerkesztőségi vezércikkei úgy ítélték meg, hogy a politikus bukása körüli események „reménységre adnak okot”, ám arra figyelmeztettek, „most az Irán előtt álló nagy feladat az, hogy megmentse gazdaságát”. Ezt (bár nem említették) nyilvánvalóan úgy gondolták megvalósítani, hogy az ország dömpingáron olajat ad el egy új, Amerika vezette konzorciumnak. Változtassuk meg a nevet Chávezre, és helyettesítsük be kubai kapcsolattal Mosszadek állítólagos kapcsolatait Moszkvával, és a The New York Times akár lehozhatta volna újra 49 éves anyagát 2002-ben anélkül, hogy bárkinek szemet szúrt volna.
Van azonban egy nagy különbség az akkori Irán és a mostani Venezuela között. Az irániaknak további 25 évükbe telt, amíg sikerült megdönteniük a sah uralmát, ami alatt az Amerika-ellenesség kitűnő táptalajra talált az országban, a jól ismert következményekkel. Ám sok százezer venezuelainak – akiket a nyugati médiában mindig „szegényeknek” csúfoltak – csupán 48 órájába telt, hogy visszafordítsa az olajbárók puccsát. A félkormányzati Nemzetközi Republikánus Intézet, amelyik pénzt és szakértelmet biztosított legutóbb Szerbiának, az olajemberek, bankárok és tábornokok caracasi rendszerváltását a „civil társadalom” és a „néphatalom” győzelmének nevezte, sőt (ami a legorwellibb) a „normális demokrácia helyreállításának”. A venezuelai nyersolaj ára természetes szintjére csúszott vissza, ismét a baráti, piaci szintre. Az új rezsim világossá tette, hogy elfogadja majd a Nemzetközi Valutaalap (IMF) előírásait – nagyobb szegénység sokaknak, több tőkeexport keveseknek. Öröm mindenütt!
Ám a rendszerint hallgatag amerikai rendszerváltó technikusok ezúttal túl nyíltan és túl gyorsan ünnepeltek. Az igazi tömegek – ellentétben a szintetikus változattal – megrohamozták a Miraflores Palotát, és kiebrudalták az utódrezsimet még azelőtt, hogy ideje lett volna pezsgőt bontani saját sikerére. Tehát van még min dolgozni akkor, ha a venezuelai népnek jóvá kell tennie szomorú tévedését, hogy nem fogadta el a „néphatalom” ítéletét.
Chávez minden bizonnyal nincs még túl a nehezén. Miután a sah alattvalói eljátszottak egy korábbi lehetőséget Mosszadek megbuktatására, Allen Dulles bevetette rendteremtő szakértőit 1953 augusztusában. Most George Bush nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleezza Rice figyelmeztetett: „Remélem, hogy Hugo Chávez megérti az üzenetet, amelyet saját népe küldött számára.” Ez a néphatalom light: semmi hablaty a többségről, és semmi izzadságszag.
Ne legyünk meglepve, ha a Mosszadek-modell újra lejátszódik teljes egészében, és ha a következő alkalommal a Chávez-ellenes erőknek sikerül elfojtaniuk a tiltakozásokat. Egy Chávez utáni rezsim, amelyik kérlelhetetlenül elfojtja majd az ellenvéleményt, akár az 1979-es iráni forradalom latin-amerikai megfelelőjét is kiválthatja.
Az amerikaiak feledni látszanak annak katasztrofális következményeit, hogy a puccsszervezés útjára léptek a hidegháború tetőfokán. Miután a Watergate-ügyet követően sorra lepleződtek le a CIA – ha csak a nyugati hemiszférát nézzük – Guatemalától Chiléig terjedő ügyletei, a hírszerzés – a kongresszus és a nyilvánosság nyomására – visszakozott Allen Dulles cinikus módszereitől. És a Nyugat nem bukott el ennek következtében. Épp ellenkezőleg, biztonsága számára nagyobb fenyegetést jelentett az azokban az országokban kialakult népi elégedetlenség keserű öröksége, amelyeket ilyen puccsokkal „mentettek meg” a kommunizmustól, valamint a Nyugat támogatása „a mi gazembereinknek” a Közel-Keleten.
De nem voltunk-e tanúi az igazi népi erő meggyőző megnyilvánulásainak, amelyek a Fülöp-szigeteken kezdődtek el 1989-ben, és amelyek Közép-Európában érték el csúcspontjukat 1989-ben? Ahogy Timothy Garton Ash, a néphatalom elméletének leglényegretörőbb szerzője írta 1989-ről: „Először néhány ezren, aztán sok tízezren, majd sok százezren mentek az utcára. Szóltak néhány szót: »Mondj le!« – kiáltották… és Jerikó falai leomlottak.”
Ez a vonzó tündérmese azonban csak részben igaz. A politikai rendszerek megbukhatnak, de ezt elő is segítik.
Még a forradalmároknak is szükségük van pénzre, különösen ha teljes munkaidőben dolgozó aktivistákról van szó. Éppúgy, ahogy Leninnek is ott volt Parvus Helphand, hogy finanszírozza az ügy iránti elkötelezettségét, 1989 ellenzékijei is kaptak pénzt nyugatról, miközben névleg gyári takarítóként dolgoztak a „normalizált” Lengyelországban vagy Csehszlovákiában. (Emlékszem, miként segítettem eljuttatni 30 ezer dollárt 1989 tavaszán egy magyarországi csoportnak, amelyben ott voltak az országban tartott parlamenti választások prominens jelöltjei is).
Kelet-Európában 1989-re az emberek elveszítették a valaha létezett összes illúziójukat a kommunizmus előnyeivel kapcsolatban. De a kommunista eliten belüli szakadás nélkül és az ellenzékieknek adott nyugati segítség nélkül a népi elégedetlenséget éppúgy elfojtották volna, ahogy 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben tették. A népi erőnek még a bársonyos forradalom alatt is szüksége volt némi támogatásra.
A nómenklatúra elleni legfőbb vád az volt, hogy tagjai vörös burzsoákként éltek, miközben szocializmust prédikáltak. A szegény országok urainak fényűzése könnyebben feldühíti az embereket, mint az ideológiai különbségek. Imelda Marcosban és Marie-Antoinette-ben kevés a közös, kivéve cipőik számát, ám az emberek ilyesféle semmibevevése meg tud buktatni rendszereket. Az emberek képesek megérteni a korrupciót, és elfordulnak tőle; a szegénységet azonban az elhibázott politika okozza – bár számos rezsim mindkét rosszat felmutatja.
A jobb jövő ígéretét nyújtó ideológia nélkül a felkelés valószínűtlen. Az ideák azonban rendszerint az elitektől származnak, így az eliten belüli szakadás nélkül a forradalom lehetetlen. Aztán ott vannak azok a politikai és adminisztrációs készségek, amelyek az ellenzék vezetéséhez szükségesek, és ahhoz, hogy hangot és szervezettséget biztosítsanak a tömeges tiltakozásnak – ezek szintén az elit valamely elégedetlen részéből kell hogy származzanak.
Alexis de Tocqueville a bal- és jobboldalt úgy állította szembe egymással, hogy eközben rámutatott a régi és az 1789 utáni új rezsim módszerei között fennálló folyamatosságra. A legitimisták és a jakobinusok Tocqueville Franciaországában csak egyetlen dologban értettek egyet: abban, hogy a forradalom mély szakadékot teremtett a múlt és a jelen között. Lett légyen az jó vagy rossz, minden újonnan kezdődött el az Első évvel.
De függetlenül attól, hogy volt-e első év a XVIII. századi Franciaországban, biztos, hogy nem volt a XX. század végi Kelet-Európában. A posztkommunista államokban ma olyan exapparatcsikok vannak a csúcson, mint a lengyel elnök, Aleksander Kwasniewski vagy az orosz ex-KGB-ügynök, Vlagyimir Putyin. Azt mondhatnánk, ez éppolyan, mint a brayi vikárius esete (az 1600-as évek mozgalmas Angliájában vallását mindig az éppen uralkodó királyhoz igazító lelkész, akinek neve a köpönyegforgatás szinonimájává vált az angolban – A szerk.) a XVII. század Nagy-Britanniájában, aki az összes politikai felforduláson átevickélt, és megőrizte állását – de legalább őt nem léptették elő minden egyes alkalommal az egymást követő rezsimek. A tegnap marxista–leninistáinak metamorfózisa azzá, amit az oroszok (minden irónia nélkül) piaci leninistának hívnak, és akik a NATO-t és az EU-bővítést tűzik zászlajukra, az opportunizmus, ám egyben a nyugati ideológia rendkívüli sikere is.
Halott-e hát a világméretű forradalom? Azt gyanítom, hogy az a széleskörűen propagált nézet, miszerint csak egyetlenegy életképes szociális-gazdasági modell létezik – az, amelyik tűrhetően jól működik az északi féltekén –, illúziónak fog bizonyulni. Nemcsak arról van szó, hogy az 1989-es győzelem önelégültséget idéz elő; arról is, hogy amit a nyugatiak piacon értenek, az nem mindig az, mint amit a cinikus hatalomépítők máshol értenek rajta, amikor retorikánkat visszhangozzák.
A piaci forradalom nyugati ideológusai, úgy tűnik, elfelejtették, amit Marxtól és Engelstől tanultak, s ez furcsa a vezetők és hírmagyarázók olyan generációjától, amelynek tagjai között oly sok exhatvannyolcas radikális lelhető fel. A Kommunista kiáltvány dicshimnusza volt annak a pusztításnak, amelyet az új piaci közgazdaságtan és az új ipari módszerek okoztak az ősrégi mezőgazdasági, feudális társadalmakban – nemcsak Európában, de a világon mindenütt. 1848-ban Marx és Engels azt várta, hogy a globalizáció elpusztítja majd a társadalmi kohéziót, és tömegesen forradalmakat idéz elő, mivel a kapitalisták vak profithajhászása a világot egyetlen forrongó, elégedetlen tömeggé formálta át.
Mégis a bolsevik forradalom után Sztálin a szovjet gazdaságot, amennyire csak lehetett, elválasztotta a kapitalista világtól. A piachoz való hozzáférés korlátozásának és a szigorú valutaszabályozás (valamint a termelés minden formája állami irányításának) szovjet modelljét követő többi állam valójában csak késleltette azt, amit Marx a kommunista forradalom létfontosságú globális előfeltételének látott: ez pedig az ugyanazon válságtól egyidejűleg sérülékeny világméretű piac.
Az elmúlt évtizedben az exkommunista kormányok és még a kínai állampárt is a nyílt piac és a szabad pénzáramlás mellett tette le a voksát. A sors
öngyilkosság
Öngyilkosságot követett el egy parlamenti képviselő Finnországban
