(mi vált ki szélsőséget…)

Én nem tudom, mi az oka, hogy Európa-szerte mintegy kilépve a nemlétezésből, új, radikális jobboldali pártok nyerik el a szavazók jelentős részének támogatását és bizalmát. Lásd Hollandiát, Norvégiát, Ausztriát. Ezt a jelenséget a baloldal és sajtója az idegengyűlölettel magyarázza. A xenofóbiát természetesen elítéli, de magyarázatát nem adja. Toleranciát hirdet, néha pozitív diszkriminációt. A másság szépségéről, a nacionalizmus átkáról és a másságnak a nemzeti kultúrára gyakorolt pozitív hatásáról beszél.
Ez a tendencia nyomon követhető a magyar sajtóban is. A Népszabadságban például nemrég Bächer Iván a parlamentbeli „hazaárulózás” csontocskáját rágván történelmi távlatokban kifejtette, hogy az e századi história „azt a néhány kevés lapját, amit szépnek lehet nevezni, jobbadán ők írták, a hazaárulók”. A lap egy karikatúrát is közöl az 1905-ös Magyar Herkó Páterből, amely a Czuczilisták a vértanúk sírjai körül címet viseli. Az eléggé ízléstelen rajz szinte aktualizálható: Batthyány és Damjanich űzi el a koszorúzni vágyó „hazátlan bitangokat”, akiket a szocdem Bokányi és bizonyos Izrael J. képvisel.
Bächer kettős csavarral él: egy nyilvánvalóan undorító, százéves antiszemita karikatúrával kapcsolja össze a jelent, miközben közli, hogy a „mai hatalmasok hazaárulónak minősítették az ellenzéket, tehát minimum kalkula a magyar nemzet felé”. Cikkében számos kitűnő nevet említ a nemzet nagyjai közül, akiket annak idején az a vád ért, hogy hazát árultak. Nézzük: Ady Endre, Somló Bódog (a nagyváradi jogakadémia liberális tanára), Vázsonyi Vilmos, Kunfi Zsigmond, Vészi József, Bródy Sándor. „Több ezer hazaáruló hagyta el aztán az országot 1919 után, köztük: Balázs Béla, Déry Tibor, Gábor Andor, Hatvany Lajos, Illyés Gyula, Kassák Lajos. A maradók között is olyan hazaárulók kerültek, mint Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán és Babits Mihály”. Szabó Dezső (!), Juhász Gyula, Veres Péter. „A magyar nemzet megbecsülése ellen ténykedő József Attila pereiről tud – ma még talán tud – minden végzett középiskolás”. Szerb Antal, Radnóti Miklós, Bartók Béla – sorolja Bächer.
Vonjuk meg a párhuzamot! E névsor folytatható ma Bauer Tamással, Kovács Lászlóval, Lendvai Ildikóval, Baja Ferenccel, Horn Gyulával.
Bächer apropója ugyanis ezt sugallja. Történelmi névsora egyszerűen csodálatos. Ide sorolhatta volna még – mint a hatalommal szembekerülőket – Koppányt és Bánk bánt.
Ugyebár azzal kezdtem, hogy nem tudom, miért kapott lábra a radikális jobboldal Európa egyes országaiban, köztük a szuperliberálisnak vélt Hollandiában. Miért rettegtek meg bennünket Magyarországon is a szüntelen jobboldali veszélyek? Honnan a feltételezett gyűlölet a magyarokban? Sok az idegen? Nagy a xenofóbia? Valóban igaz, hogy a magyar nemzet egyik fele „minimum kalkula” ellenzéki, tehát „hazaáruló”, a másik fele fasiszta?
Félő, hogy itt valami nem stimmel. A Bächer-félék sértegetik a konzervatív polgári értékeket valló embereket, nemzeti érzelmeiket kétségbe vonják, gúny tárgyává teszik, a jobbközepet egybemossák a szélsőjobbal, fölényeskednek, liberális erkölcsöt prédikálnak, intellektuális nyomást gyakorolnak a másképp gondolkozókra, megpróbálják frusztrálni a nem liberális értelmiséget. Ezzel heves ellenérzést váltanak ki. Megítélésem szerint a „haladó”, baloldali értelmiség gátlástalan szellemi agressziója az, ami a választók egy bizonyos részét Európa-szerte a jobbszélre sodorja.
Épp ezért kérdezem: uraim, nem kéne lecsillapodni? Nem kellene többre becsülniük az önökétől eltérő nézeteket és érzelmeket? Nem lehetne végre elfogadni, hogy többféle értékrendből épül fel a világ?
Hogy enélkül létrejöhet-e nemzeti egyetértés, én nem tudom…