– Hogyne. Japánból. De érkeznek szép számban amerikaiak és németek is.
– Magyarok?
– Alig. Honfitársainkat ma sem érdekli igazán Bartók.
Mindez Budán hangzik el, a Csalán út 29. számú ház bejárata előtt. Itt élte utolsó magyarországi éveit a zeneszerző, akinek Bösendorfer-zongorája előtt sok japán vendég összeteszi két kezét, és mélyen meghajol, mint egy oltár előtt.
Ők meghajolnak, mi emlékezünk.
Arra, például, hogy negyvenhárom évnek kellett eltelnie, amíg hamvait végre hazahozták Amerikából. 1988. július 7-én érkezett a koporsója Budapestre. Nem állt le a közlekedés, nem tisztelegtek némán az emberek, mint hajdan, amikor Jókait vagy Adyt temették. A Kádár-korszak már az utolsókat rúgta, de kultúrfelelőseinek még volt annyi ereje, hogy a huszadik század legnagyobb magyar művészét egy szürke hétköznapon temessék újra. Jobb az úgy: abból mindig baj lett, amikor az emberekben feltámadt a nemzeti öntudat.
Így vált Bartók kései hazatérése ugyanolyan gyalázattá, mint korai távozása 1940-ben. Különbség a kettő között csak látszólagos. A diktatúrák egyformán botfülűek. Lili Marleen vagy a Sződd a selymet, elvtárs: az ilyesmit kedvelik. A népdalok, amiket Bartók énekeltetett a parasztokkal, zavarták az ideológiai célokat.
Annak, hogy Bartók ma sem érdekli igazán a magyarokat, van még egy oka. Nyomósabb az előbbinél. A kulturálatlanságról beszélek.
Látszólag nincs baj, írni és olvasni megtanul nálunk minden gyerek. Talán azzal is tisztába jön, melyik költő műve a Toldi. Ám azt már nemigen mondják el neki, hogyan kell tisztálkodni, hogyan köszönni, miként viselje magát egy vendéglőben, mennyi idő múltán illik válaszolni egy levélre, szóval mindazt, ami a világ polgárosultabb országaiban minden gyerek számára természetes, mert látja, mert ott van előtte a szülők példája, akár munkások, akár üzletemberek.
A kultúra azt jelenti: tudom, mi fontos, mi érték, és napjaimban helyet adok neki. Ha egy jó regény, akkor annak, ha egészséges életmód, akkor annak. És ebbe természetes módon beletartozik hazám tájainak, népem hagyományainak ismerete. Mert ezek nélkül gyökértelen vagyok és súlytalan, akit könnyen magával ragad a hitvány eszmék forgószele.
Bartók ahhoz adott életével példát, hogy ilyesmi ne történhessen meg velünk. Hogy otthon legyünk abban a világban, ami a miénk, becsüljük a magunk értékeit, és felismerhessük, kik azok, akik ezt veszélyeztetik.
Az utóbbi nagyon fontos.
Miért? Mert a veszélyeztetők csapata máig harcol Bartókkal. Az ő aknamunkájuk eredménye, hogy a házat itt, a Csalán úton, amely más országban zarándokhely lenne, alig látogatjuk. Ők hirdették fennen, hogy Bartók zenéjét csak képzett füllel lehet élvezni, „egyszerű” emberek számára érthetetlen. Ó, persze. Nekik nyilván Zerkovitz Béla a muzsikus, akinek nevét kivetették a versből: Illyéséből, amelyet Bartókról írt.
Aki végigjárja a Csalán úti házat, okkal érezheti, amit itt lát, az örök, az a magyarság fundamentumának része. „Egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát” – olvasni rögtön a belépés után. Anyjának címzett leveléből való ez a mondat. Huszonkét éves volt, amikor megfogalmazta, s hű maradt hozzá egész életében.
Nem volt könnyű hűség.
Kevés művészt ért annyi gáncs, amennyi őt. És mindig a nadrágos emberek bántották. Azok írták a gúnyverseket, azok dobáltak paradicsomot és tojást a koncertek alatt.
Milyen más, ahogy a körösfői asztalos beszélt róla. Akinél bútorait készíttette.
„Beállít, egyszerű kis köpeny a karján, kis kézibőrönd a kezébe – én vagyok Bartók Béla. Én rendeltem azt a sok bútort magától, Péntek bátyám. Most eljöttem, hogy személyesen lássam meg magát, ahogy megígértem.” Két hétig maradt, s nézte, gyönyörködött abban, ahogy az asztalos dolgozott. „Népszerű, eccerű ember vót. Nem vót nagyobb úgy 165 centinél… szelíd, mosolygó kis ember vót, mindig jókedvű. Vót neki egy kis felvevő dalosgépje – én csak így tudom a nevit –, s amit beledanoltunk, a géppel mind visszadalolta nekünk.”
Az asztalossal szót értett. A parasztemberekkel is. Garzó Péterrel, a parádéskocsissal szintén.
A többiek miért bántották?
Az lehet a magyarázat, amit Menuhin mondott, a hegedűs:
„Nemcsak a zenére figyelt, hanem minden természeti jelenségre. Értett az állatokhoz, a növényekhez, a földhöz és a csillagokhoz, akárcsak a régi pásztorok. (…) Az emberek kevésbé érdekelték. Azaz, csak akkor, ha valamilyen eredetiséget képviseltek. Ha igazi parasztok voltak vagy valódi zenészek, vagy bármilyen tekintetben eredeti emberi lények. Mert máskülönben, társasági szempontból, Bartók kudarcot vallott.”
Feltételezhetően azért, mert fecsegésre sajnálta az időt. Dolgozott. Rengeteget.
Van egy kép róla, szekér hátuljában ül. Ötvenöt évesen rázatta magát Anatóliában. El akart jutni a török hegyi törzsekhez, mert hallotta, hogy dalaik pentaton-rendszerűek. Gyűjtőútjára 1936 őszén került sor, munkájának eredménye irányt adott, és kincs lett a fiatal török komponisták számára.
Ők részesültek abból, amiről az amerikaiak lekéstek. Menuhin mesélte, hogy Bartókot meghívta a seattle-i egyetem, és ennek révén „éveket tölthetett volna az északnyugati indiánok között. (…) Nemcsak az indiánokat, hanem az amerikaiakat is segítette volna a hiányzó kapcsolat megteremtésében hazájuk hagyományaihoz.”
A népzenének tudósa volt, a zongorának művésze, a zeneszerzésnek üstököse. Mégis előbukkant belőle időnként a gyerek.
Hatvany Lajosnál vendégeskedett Thomas Mann, s valójában egyetlen kívánsága volt a két napban, amit Budapesten töltött: találkozni Bartókkal. A vacsorán a három házaspár és Reinitz Béla volt jelen, s remek hangulatban telt az idő. S innen hadd idézzem Hatvany feleségét:
„Bartók ült mellettem. Egy idő múlva észrevettem, hogy kínosan fészkelődik a széken. El nem tudtam képzelni, mi lehet vele. „Tanár úr, segíthetek valamiben?” – „Jaj, nagyon. Nem tudom, hogy kezdjem a dolgot. Péter fiam megbízott, hogy kérjek autogramokat.” És mellényzsebéből névjegy nagyságú üres kartonokat húzott elő.”
Zenében viszont nem ismert pardont.
Somogyi Lászlóval történt, hogy a koncert próbáján, mikor a Tánc szvitet dirigálta, valaki a nézőtérről rángatni kezdte a nadrágja szárát. Bartók volt. „Úgy emlékszem, amikor a darabot írtam, gyorsabb tempót képzeltem” – mondta, majd elővette zsebmetronómját, és beállította az adott sebességre.
1940. október 8-án búcsúzott a magyar közönségtől. A hangversenyt kétségbeesett tapsorkán zárta. Mikor Bartók meghajolt, és elindult a kijárat felé, valaki hirtelen rákezdte: „Elindultam szép hazámbul, Híres kis Magyarországbul…” A közönség átvette, az egész terem énekelt teljes erővel. Bartók egy pillanatra megállt, néhány lépést tett visszafelé, aztán elhagyta a Zeneakadémia pódiumát.
Anglia nem fogadta be, ezért utazott Amerikába. Nehéz körülmények között élt. Utolsó éveiben már zongorája sem volt. Kapott ugyan egy rozoga kölcsönpianinót, de nemigen játszott rajta. 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban. Temetésén kilencen vettek részt.
Kérlek benneteket, menjetek el a Csalán úti házba, s járjátok végig a szobákat!
öngyilkosság
Öngyilkosságot követett el egy parlamenti képviselő Finnországban
