Mit üzent április 21-e?

Bár Mádl Ferenc köztársasági elnök még senkinek nem adott hivatalos felkérést a kormányalakításra, mégis biztosra vehetjük, hogy a Medgyessy Péter által olyanynyira várt üzenet már nem fog sokáig késlekedni. Egyelőre csak találgatni lehet, hogy kikből áll össze az új kabinet, ennek ellenére az MSZP és az SZDSZ több vezető politikusa olyan hangnemet használt az utóbbi időben, mintha már ott ülnének a vágyott bársonyszékekben, és az 1994-eshez hasonló, 72 százalékos parlamenti többség állna mögöttük. Gondoljunk csak Kuncze Gáborra, aki példátlanul durva hangon félemlítette meg a feladatát eddig tiszteséggel és becsülettel ellátó Országos Választási Bizottságot, vagy emlékezzünk Medgyessy Péterre, aki a Die Welt című német lapban a tőle megszokott finomkodó stílusban gúnyolta ki Orbán Viktor testi adottságait, nem titkolva, hogy Magyarországról is hasonló véleménye van. De figyelmeztető jel a köztelevízió ellen indított hecckampány is, nem is beszélve a minisztériumokból bekéretett személyi anyagokról.
A szocialisták és a szabad demokraták esetében nem csupán a majdan felálló kormány kulcsemberei ugyanazok, mint az 1998 előtti kabinetnél, hanem a szemlélet is. Miközben a polgárok csak a kormányalakításra adtak nekik jogot, ők újra azt hiszik, hogy az ország is az övék (vagy mondjuk így: mindannyiuké). Azt várják, hogy egy pártok felett álló közjogi testület ne a saját meggyőződése szerint bíráljon el egy állampolgári beadványt a töredékszavazatok kiszámításával kapcsolatban, hanem szolgalelkűen kövesse minden idők egyik legkisebb magyar parlamenti pártjának útmutatását. Vagy azt, hogy a közszolgálati médiában csak a baloldali értelmiség világnézetéhez meghunyászkodóan alkalmazkodó műsorok készülhessenek. Visszatértek a régi reflexek: csak egyféle gondolkodásmód lehet legitim itthon és külföldön, aki pedig más útra próbál lépni, az csakis a szélsőjobboldalt körüludvaroló törpezsarnok lehet.
Egyetlen dolog hibádzik ebben a felfogásban. Jelenleg nem 269 baloldali és liberális képviselő ül parlamentben, hanem csak 198. Ráadásul ezt a csekély többséget kizárólag az első forduló listás eredményeinek köszönhetik, mert a második forduló egyértelműen a jobboldal sikerét hozta. A végeredmény ismeretében elfogadhatjuk a tényt, hogy a többség nem akarta az Orbán-kormány változatlan felállással történő további működését, de nyugodtan kijelenthetjük: a szocialista Magyarországot is elutasította. Ha a kormány visszaélései és korrupciógyanús szerződései valóban elemi erejű felháborodást okoztak volna társadalomban, akkor semmi sem mentette volna meg a Fideszt egy földcsuszamlásszerű vereségtől. Ha tényleg olyan katasztrofálisak lennének a közállapotok, mint ahogy azt előszeretettel emlegetik a mostani győzők – nem titkolva, hogy bezzeg 1998-ban jobb volt az ország helyzete –, akkor manapság öngyilkossággal érne fel bármilyen politikai erő részéről az olyan kijelentés, hogy folytatni kívánja az előző kormány kezdeményezéseit. Ha tényleg nem kedvelték a külföldi politikusok Orbán Viktort, akkor miért adták a kilincset egymás kezébe a választási kampányban a miniszterelnökök és kancellárok? És hol van az az eufória, amit most Európának éreznie kellene?
A leköszönőfélben lévő kormány sok hibát követett el. Helyenként radikális hangnemével, megosztó politikájával nem kevés embert hangolt maga ellen. Bármit is tett azonban, április hetedikén kegyetlenül megbüntették a választók. Azt is elismerhetjük, hogy voltak és vannak tisztázatlan ügyek, a közvélemény felháborodását kivívó politikusok és közéleti személyiségek. Lehet, hogy van néhány ember a kormánypártok soraiban, akinek van mivel elszámolni; az új kormánytól teljes joggal várhatjuk el, hogy nyissa fel a lezárt aktákat, és ha törvénytelenséget talál, akkor tegye meg a jogi lépéseket. És itt a lényeg: jogi lépéseket. És nem mást. Arra ugyanis senki nem adott felhatalmazást, hogy politikai leszámolásba kezdjen, fenyegetőzzön, a törvények szellemét figyelembe sem véve akarjon kirekeszteni embereket és véleményeket a közéletből, mint ahogy ezt 1994 után tette. A magyar parlamentarizmus történetében még soha nem volt olyan megosztott az ország, mint most: apró nüanszokon, véletlen elszólásokon, előre ki nem számítható eseményeken dőlt el a végeredmény. Bár az inga bal felé lendült, de nem árt, ha a győztesek kicsit alaposabban elemzik az eredmények alakulását. Az első forduló után joggal valószínűsítették az elemzők, hogy az MSZP abszolút többséget szerezhet, és két hét múlva tarolni fog. A Fidesz és az MDF szinte reménytelen helyzetből fordította meg a közhangulatot. Bár végül így is kisebbségbe kerültek, de elég volt kicsit alaposabban megvilágítaniuk az MSZP korábbi üléstermi magatartását és programjának ellentmondásos elemeit, és elillant az a lélektani előny, amit Kovács László fölényesen a kormányváltó erők többségeként aposztrofált. Sőt, április 21-nek a tanulsága éppen az volt, hogy – különösen vidéken – igen erős MSZP-ellenes hangulat van a mai napig, és az ország valódi többsége finoman szólva nem bízik a franciás szalonokban kinevelt miniszterelnök-jelöltben. A szocialisták az ominózus két hétben legalább húsz reménybeli mandátumot vesztettek el, és nagyon ostobának kell lenniük ahhoz, hogy ne vegyék észre: a kormányváltás nem azért következik be, mert az emberek még több demokráciát meg Juszt László-műsorokat akarnak, hanem azért, mert még mindig túl sokan vannak, akik nem érzik az általános gazdasági fellendülés előnyeit.
Medgyessy Péter el tudta hitetni, hogy ő és csapatának tagjai valódi szociáldemokraták. Elhitték neki, hogy a bérfeszültségek rendezése, az egészségügy reformja pusztán politikai akarat kérdése, és csak a hatalom leváltásával nyílhat meg az út ez irányba. Az MSZP-re szavazók alighanem úgy tekintettek az MSZP kormányfőjelöltjére, mint a szegény kelet-európai család a gazdag amerikai nagybácsira: majd ő ad végre, és megoldódik minden probléma. Jó adag illúzió és nosztalgia kellett ahhoz, hogy Medgyessy Péter beülhessen végre abba székbe, amit alighanem már a nyolcvanas években kinézett magának, és legendásan híres szakértelmével folytathassa az államháztartás reformját (amiről mellesleg ő maga jelentette ki pár éve, hogy ez egy kormányokon átívelő folyamat). Erre kapott felhatalmazást, és nem többre. Több szakma és kevesebb álom: ezt üzenték a választópolgárok április hetedikén. Két héttel később viszont megfogalmazódott egy új üzenet: csak szakmai és nem politikai változást akar a nép. A Fidesz–MDF jelöltjeire leadott kétmillió szavazat mintegy legitimálta a Harmadik Köztársaság azon korrekcióját, amelyet a jobboldal az elmúlt négy évben végrehajtott. Ezt az MSZP-nek és az SZDSZ-nek is figyelembe kell vennie: a többség nem 1998-ba akar visszakanyarodni, hanem csak 2002 óvatos irányváltását akarta. Amennyiben ezt nem veszi észre a két baloldali párt, és azt hiszik, hogy a kormányrúddal együtt az egész ország a kezükbe került, ahol tetszésük szerint rúghatnak ki embereket az állásukból, nevezhetnek át múzeumokat és félemlíthetnek meg jogászprofesszorokat; szóval amennyiben újra azt hiszik, hogy olyan sokan állnak mögöttük, mint nyolc éve, akkor a következő választáson – talán már most ősszel – drága árat fognak majd fizetni.