Nyúl Ernő pacsirtapörköltje

Malonyai Péter
2002. 05. 17. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Esze ágában sem volt megtanulni főzni. Nem volt rászorulva. Szüksége sem volt rá, elvégre a szülei vendéglőt vittek. Nyúl Ernő imádta a hasát, de úgy volt az ételekkel, mint a kellemes tavaszi napsütéssel. Kész tényként fogadta el, olyan áldásnak, amely magától értetődően jár az embernek, ha már egyszer a világra kínlódta magát.
A Nyúl-vendéglő messzi földön híres volt, köszönhetően remek étkeinek s egy fogadalomnak, amelyet nemcsak szájhagyomány útján terjesztettek, hanem el is olvashatta az utazó, ha a bekeretezett pergamen alatt kínálták hellyel. Eszerint aki kiejti a száján a nyúl szót, azonnal kipenderítik a vendéglőből. Aki pedig a „Miért nyúl a nyúl? Hát a káposztáért!” szólást idézi, becsületsértési perrel is számolhat.
Történetünknek nem tárgya e különös rendszabályok eredete, legyen elegendő annyi, hogy az idősebb Nyúlat iskolás évei alatt rendszeresen szekálták osztálytársai a nevével, olyan sok csúfolódásban volt része, hogy semmit nem utált jobban a nyulaknál (talán a sóskát, ha túl sok cukrot tettek bele, de erről nincs írásos feljegyzés). Az pedig a legtermészetesebb, hogy nyúlból készült ételek nem szerepeltek az étlapon.
Volt viszont minden, ami szem-szájnak ingere, Nyúlné igazán varázslatosan forgatta a fakanalat, mindenkinek eltalálta az ízlését, nem akadt vendég, aki éhesen, elégedetlenül távozott volna a háztól.
Békében, nyugalomban, elégedettségben és persze sok-sok munkával teltek-múltak a napok a Nyúl-házban. Ernő egy szem fiú volt, a gondolatát is lesték, mindig azt főzték neki, amire éppen kedve támadt, az pedig egyszerű és hatásos üzleti fogásnak bizonyult, hogy az általa megkívánt étel Mit enne ma a gyerek? néven naponta ott virított az étlapon.
Az idő könyörtelen úr, nem törődik a harmóniával, így aztán a tőle megszokott figyelmetlenséggel söpört át a Nyúl-ház fölött. Előbb az asszonyt szólította magához a Teremtő, majd a családfő is követte, talán egy öklömnyi maradt a télutón füstölt sonkából (két hízót vágtak abban az évben), amikor itt hagyta a földi létet.
Nyúl Ernő annak rendje és módja szerint elsiratta édes jó szüleit, hullott a könnye rendesen, a szíve majd megszakadt bánatában, de igazán akkor kezdett el szorongani, amikor a gyász leteltével kinyitotta a vendéglőt, és már az első napon kénytelen volt szembesülni azzal, hogy bizony a forgalmat is örökül hagyta rá az apja. Egyre-másra álltak meg az autók az udvaron, jöttek az emberek, ahogy régen: éhesen, szomjasan.
Egy hétig, kettőig még elnézték, hogy csak hideget tálal, betudták annak, hogy még nem tért magához a gyászból, ám aztán – hiába, a csoda napjai is meg vannak számlálva – morgolódni kezdtek az utazók, egyre többen és többen emlegették föl közülük a néhai Nyúl (valójában Nyúlné) legendás pörköltjeit, sültjeit, házi tésztáit. Mit volt mit tenni, Nyúl szakácsnő után nézett.
A faluból érkezett, magát arányos testalkatúnak hirdető menyecskének (a kocka is arányos test elvégre) ahhoz persze volt esze, hogy egykettőre elcsavarja hősünk fejét, de ahhoz már kevesebb, hogy például egy parányi cukrot is tegyen a pörköltbe, az ugyanis fölerősíti az egyéb ízeket. A lényeg: hat hét sem telt el a lány munkába állása óta, máris látványos vasárnap délelőtti programmal szolgáltak a falubelieknek. Szép esküvő volt, még azzal együtt is, hogy amikor az ifjú ara igennel válaszolt a szokásos kérdésre (akarod-e?), a hátsó padokból egyszerre tört föl a morgás: „Azt elhiszem!” Hiába, Nyúl Ernőt remek partinak könyvelték el, s nem véletlenül (telek, ház, mindent megtermő kert, jól bevezetett vendéglő).
A bolt inkább csak megyegetett, mint ment. Jellemző, hogy amikor az egyik vendég megkérdezte a tulajt, ajánlja-e a túrógombócot, az önbizalmát vesztett Nyúl Ernő így felelt:
– Ha eddig nem volt semmi balhé, akkor inkább nem.
A kocka – mint mindig – hirtelen fordult.
Nyúlnak elege volt a nyomorból, heteken át könyveket bújt, töprengett, majd egy szép napon tábla került a vendéglő kapujára: Pacsirtapörkölt kapható! A kiírás naponta ott virított, mi több, az ínyencséget megkóstolók határozottan dicsérték a különlegességet. Újra lettek visszatérő vendégei az üzletnek, a forgalom fellendülése fölötti örvendezés pedig arra is jó volt, hogy ifjabb Nyúlék megtanulják a szakmát.
Újra a béke szigete lett a ház, Nyúl Ernő lassan-lassan akkora tiszteletnek örvendett, mint az apja. Köszönhetően annak is, hogy a jó szíve nem hagyta cserben, rendszeresen áldozott jótékony célra. Amíg a csekket kiállította, el-elbeszélgetett a kérelmek tolmácsolóival. Ilyenkor olyan titkokat is kifecsegett, amelyekről máskor bölcsen hallgatott. Így derült fény a pacsirtapörkölt titkára is. Hallgatván a dicséretet, hogy mennyi munkával járhat, amíg azokból a kismadarakból egész napra elegendő pörkölt lesz, nem bírta tovább és kikotyogta:
– Az az igazság, tisztelt uram, hogy nem csak pacsirta van az ételben, keverem valamivel.
– Keveri? Mivel?
– Lóhússal.
– És milyen arányban?
– Fele-fele.
– Fele-fele?
– Igen, mit kell ezen magyarázni? Ötven-ötven százalék. Az annyi, mint egy ló, egy pacsirta.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.