Össze kell törni a táblát!

Előfordul, hogy évtizedekkel ezelőtt történt események, szavak, mozdulatok csak megkésve érkeznek tudatunkig. Akkor döbbenünk rá jelentőségükre. Egy biztató szó apám ajkán vagy nagyapa mosolya, a szüle szelíd simogatása a fejemen, vagy a mama halk sóhaja, egy leány szemérmes pillantása, istenem, mit is akart akkor mondani nekem?
Megrázó felismerés, elkésett üzenet, felesleges figyelmeztetés! Döbbenetes élmény újra megélni az ilyesmit.
Elmondok egy régi-régi történetet, amelyről még sosem beszéltem, pedig több mint nyolcvan esztendővel ezelőtt történt, életem nagy fordulóján.
Önmagamba forduló csendes fiúcska voltam, évekig egy bácskai tanyán éltem, a felhők és a madarak voltak a barátaim, velük beszélgettem magányomban, de értettem a kisborjú bánatát is, anyja fájdalmát, amikor a mészáros vágóhídra vitte. Messzi olykor szekereket láttam az eperfákkal szegélyezett kövesúton döcögni. Ugyan hová mennek, honnan jönnek? Talán vásározók. A szomszéd tanyára hazajött a rokkant katonafiú, láttam csellengő román katonaszökevényeket, aztán szerb katonák pálinkától részeg hangja és harmonikaszó visszhangzott a tanyavilágban.
A szüle kézen fogott, azt mondta: „Sanyika, most iskolába kell már járnod…” És a mama elvitt az iskolába; volt palatáblám, palavesszőm, akkor még arra írtunk. Másoltam a táblára írott ábécé betűit, vittem haza boldogan.
Apám nézte meg előbb, aki remegő kézzel nyújtotta a nagyapa felé a teleírt táblát. Végül a mama kezébe került; nézte-nézte, és nem értette. A táblán cirill betűk sorakoztak, ilyen sorrendben: a, b, c, g, d, gy. A szerb ábécé.
És mintha kísértetet látott volna, köténye sarkával hirtelen letörölte a betűket a tábláról, majd lerogyott a konyhaküszöbre, a fejéhez kapott, mint aki a haját tépi, és azt mondta túlvilági hangon, szinte sikoltozva:
„Úristen, mi történt velünk?!”
Azt hiszem, a madarak elhallgattak, csend támadt az udvaron, amit nem értettem, de megmaradt bennem örökre, akár egy segélykiáltás, kétségbeesett kapaszkodás valamibe. Úristen, mi történt velünk? A hazával! A haza békés népével, a tépett zászlóval, az álmokkal, a jövővel, mi lesz ezzel a szerencsétlen gyerekkel s velünk ezután, hogy így írják az ábécét a győztesek?!
Addig még nem lépett be hozzánk a félelem és rettegés, a szerb bocskoros hadsereg menetelésének hangjait csak távolról hozta el hozzánk a szél, rémítgetve, az ablakokat rázva, mintha be akarna jönni a lakásba. De bezártuk előtte a kaput, a nagyapa elővette a Bibliát, azt olvasta. A mama meg előszedte a táblát, és a palavesszővel telerajzolta latin betűkkel, amelyeket valaha tanult az iskolában, s kért, hogy mondjam utána őket. Akkor azt hittem, hogy ez csak amolyan játék. De nem az volt.
A kétségbeesett kiáltását azóta hordom a szívemben: „Úristen, mi történt velünk?” Ki ad rá igaz, megnyugtató feleletet? Nagyapa elment már régen, apám is követte, azután a mama ment utánuk, én meg végigjártam a frontokat, s mint valami fantomkiáltás követett visszhangként a mama kétsébeesett sikolya.
Most már értem. Ő akkor, azokból az általa ismeretlen cirill betűkből tudta meg, vagyis inkább akkor érezte át igazán, hogy milyen változás történt a nemzet életében. Addig zárva tartotta a kiskaput, soha erről nem beszéltek, s akkor, mint derült égből a villámcsapás, torkon ragadta a valóság. Hogy nincs már haza! Hogy a Bácska már nem magyar! Hogy a fia már nem magyar betűket tanul, hogy összeomlott az egész világ!
Bármerre mentem, úgy éreztem, mintha nehéz vascsizmában rohannának utánam a szavai, zakatolva, dörömbölve az égen, kiáltva, jajgatva a fellegek felé. Úristen! Félre kellene verni az összes harangot, meg kellene fognunk egymás kezét!
Hogy mikor értettem meg végül a mama akkori sikolyának értelmét, mikor érkezett el a szívemig? 1941. április elején, amikor harangzúgás, zászlólengetés, feltámadási körmenetek lobogói közben a könnyes nagy ölelkezések sosem felejthető percében megérkeztek Zomborba az első magyar felszabadító páncélosok.
Úristen, mi történt velünk? – kérdezem most én. Az évfordulóra emlékezve. Le lehet még törölni azt a cirill betűs ábécét a palatábláról?
Nem elég, össze is kell törni a táblát.
Mint Mózes tette az övéivel, fent a sziklákon!