Széchenyi-liget, az első pesti sétatér

A pesti új sétatér ünnepélyes átadását Széchenyi István 1847. május 30-ára hirdette meg. A rendezvényre meghívták Clark Ádámot, Hild Józsefet és Erhardt Ágost városi mérnököt is. A meghirdetett napon hirtelen vihar söpört végig a városon, így az ünnepélyes átadás elmaradt.

Az is kötelessége a magyarnak, hogy felruházza hazáját a növényvilág ékességeivel… – hirdette Széchenyi István. A gróf 1842. március 15-i beszédében tervei között arról is beszámolt: „a homok Pest egyik legnagyobb csapása, … amely … olyan finom, hogy behatol mindenbe, tönkreteszi a bútort, megvakítja, egészségben támadja meg a lakosságot”. Ezzel elsősorban a parkok, ligetek hiányára akart rámutatni. Kiemelte, hogy az új zöld tereknek társadalmi jelentősége is van: „mondhatnám politicai tekintetből akarnék egy sétateret állítani. Az embereknek egymáshoz kell símulni! De az erős, aki vezérnek született, ’s ki erre tehetséget érez magában, hogy a’ mit akar egyedül a’ többiek segítsége nélkül is keresztül viheti; az nem igen simul, míg a gyámoltalan, a közlegény örökké elbúvik ’s összezsugorítja magát”.
A Széchenyi-család Lipót elővárosának tőszomszédságában élt. A frissen lebontott házak miatt sokat szenvedtek a portól, poros levegőtől. A zöld terület jól felfogta volna a port, Széchenyi részben ezért indítványozta a város parkosítását. Családja Lederer Ignác fő hadseregparancsnoktól kért átmeneti segítséget. Széchenyi felesége és gyerekei Lederer kertjében töltötték a szabad délutánokat, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak.
A tervek megvalósításáért a gróf létrehozta a Pesti Sétatér Társaságot, és egyre több tagot toborzott, akik Pest fásításának lelkes támogatói voltak. A tagokon kívül a patronálók száma is folyamatosan nőtt. Széchenyi naplójában jegyezte fel a bevételeket. Nyolcezer forintról rövid idő alatt 23 ezerre nőt a társaság pénze, és ez az összeg is napról napra gyarapodott.
Széchenyi sokat töprengett azon, hogy hol alakítsa ki az új parkot. Végül a pesti „Új épület” mellett lévő – mai Szabadság tér körzete – elhagyagolt és kopár területet jelölte ki. A területszerzés nem járt sikerrel, Széchenyi gúnyos, cinikus megjegyzésekkel találta szembe magát. 1845-ben végül siker koronázta a fáradhatatlan gróf kísérleteit. A hatásos felszólalások és a szépszámú támogatók láttán a bécsi és a pesti katonai parancsnokság is elfogadta, hogy a területet parkká alakítsák.
Az első fát Sailern Crescence, Széchenyi felesége ültette el. A korabeli sajtó az alábbiakat írta az eseményről: „Míg Széchenyi gróf fáradoz a’ nagy kezdet valósítása körül, ezalatt neje első fáját ülteté be az új közsétatérnek, melynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar, tett és szó embere. Azon pillanatban, mindőn március 3-dikán a grófnő a’ platánt e szóval „VIRULJ” a földbe ülteté, mozsárdurrogások rázták meg a’ léget, ’s hangos népörömkiáltás zendült meg. Minden jelen volt hölgy, magasrangu úgy mint polgárosztálybéli megöntözték a’ helyet és nyalábot”.
Széchenyi felügyelte a fatelepítést és a füvesítést, szinte minden egyes mozzanatnál jelen volt. A kis liget gyarapodását folyamatosan nyomon követte naplójában is. 1847. május 30-ra hirdették meg a park átadási ünnepségét. A Régi kertek Pesten és Budán című kötet egy tanulmánya szerint a rendezvényre meghívták Clark Ádámot, Hild Józsefet, Erhardt Ágost városi mérnököt is. Széchenyi úgy tervezte, hogy nyilvánosan mindannyiuknak megköszöni a munkát. A meghirdetett napon azonban hirtelen vihar söpört végig a városon, így az átadás elmaradt.
Széchenyi István ekkorra már a környéken, az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium helyén épített saját házában élt, így gyakran sétálgatott a csodás ligetben. A legenda szerint sokszor megállt és beszélgetett a járókelőkkel, kikérdezte őket arról is, hogy elégedettek-e a parkkal.
A Pesti Sétatér Társaság köszönőlevelet is írt a grófnak, a pesti sétáló közönség nevében: „…a szívet-lelket üdítő sétány létrehozásáér, amelyet itt, a pesti bor és sár közepette minden polgár hasznára, a város dicsőségére létrehozott”. A területen épült egy kis kávézó is, a „Limonadenhütte”-ben Széchenyi István is gyakran elidőzött. A társaság ügyelt arra, hogy a pihenni vágyóknak minél nagyobb nyugalmat biztosítsanak, ezért minden zavarót kitiltottak a parkból, így a taligásokat, lovakat, szereket is.
A parkról sajnos nem maradt fenn dokumentum, tervrajz, így nem tudjuk, hogy pontosan hogyan épült fel. Egyedül a városképek nyújtanak ebben némi segítséget. A fennmaradt leltárból azt is tudjuk, hogy 1848 decemberében több mint ezer kis fa között sétálhattak a később Széchenyi-ligetnek elnevezett területen a járókelők.