Ülök a kispadon

A kispad, a szódásműhely bejárata előtt áll. Kiszolgált, szúette tákolmány az egész, ha ráülnek, nyeklik-nyaklik, nyikorog, néhány maradék lécből ütötte össze annak idején az asztalos, esetleg maga az öreg szódás, a Sándor, mert attól minden kitelik.
Kispad másutt is van a környéken, a hét végén ott üldögél a környék idősebbik fele, főképpen a férfinép, mert valahol csak meg kell beszélni a világ folyását, ennyi ember nem férne be a parlamentbe.
Hasonló célokat szolgál az említett szódáskispad is, azzal a különbséggel, hogy ez még a Szilas-patakon innen van. Mátyásföld szélén áll, ott, ahol már múlófélben az ilyen kispadosdi, az itt lakók egyre inkább behúzódnak a maguk kertjébe, ott bogarásznak, szöszmötölnek. Adódik ebből, hogy szódás Sanyi kispadjára aránytalanul nagy feladat hárul. Rengeteg megbeszélnivaló van a világban. A városi ember aligha érti igazán a kispad jelentőségét, hogyan is érthetné szerencsétlen, az ő kapujában nemhogy kispad, még talpalatnyi hely sincs. Parkoló autó áll a járdán, szorosan mellette útfelbontás, kutyaürülék és néhány kuka. A nagyváros már régen kitagadta a maga kispadjait.
Mi, mátyásföldiek, még dacolunk az idővel. Amolyan vitafórum ez a kispad és környéke, Hyde Park, idevalósi lakos itt ütközteti elveit a másikéival, világnézetet, szakmai szempontot, ideológiát egyeztet – nincs rosszabb, mint amikor az emberbe beleszorul a kikívánkozó vélemény.
A múltkor azon pattant ki vita, hol sütik a környéken a legjobb kenyeret, Sashalmon vagy pediglen Árpádföldön. A kenyérkérdéssel nem szabad viccelődni! Elő is állt mindjárt a vitát vezető Sándor szódás, vegyük tudomásul, a sashalmi pékeknél nincs jobb a világon, ahogyan azok dagasztják a kenyeret, nem dagaszt úgy senki. Erre természetesen kitört a hangzavar, mi az, hogy sashalmi pékek, így meg úgy, amikor arrafele nem is kenyeret, hanem fűrészport sütnek, vinné el őket az ördög. Gál szomszéd mindjárt le is szögezte, az illetékes ombudsmannal kellene megkóstoltatni a sashalmi kenyeret, lenne rend az ottani pékségben. Ő egyébként Árpádföldről hozat kenyeret, aki még nem hozatott onnét, nem tudja, milyen a világ elölnézetből. Nagyjából ezen a ponton csúszott ki végleg a műsorvezetés Sándor kezéből. Három kenyérszónok emelkedett szólásra, a leghangosabbik, a szomszéd Koncz Pisti síkra szállt a kistarcsai maszek pék mellett, majd hozzátette: Budapesten nem szabad kenyeret venni, itt ugyanis kihalt az igazi sütőipar, béke poraira.
Míg zajlott az egyezetés, Sándor szódás kihozott odabentről negyven deka fölszeletelt sült császárszalonnát némi almapaprikával, ezt kóstoljuk meg, addig sem ordítozunk annyira. Sashalmi kenyeret ettünk a szalonnához (egészen tűrhető volt), s ahogyan várni lehetett, a kenyérvita pillanatok alatt szalonnapolémiává szelídült, sertés- és pörcszakértők léptek színre, újabb vita kezdődött, de ez már meg sem közelítette az előbbi vehemenciáját. Mi, ketten a barátommal, nemigen szóltunk a vitába, Attila ugyan megpróbálta a beszélgetés medrét a fehérbor irányába terelni, hogy milyen jó ez a boldogkőváraljai fehér, mennyire testes, mennyire itatja magát – ezzel a megállapítással azonban senki sem vitatkozott, bólogatott mindenki. Megittuk.
Csodadolgok történnek a kispad környékén, ebből is látszik. El is határoztuk Attilával, hetente megírjuk majd az itteni krónikát, néha a kis dolgok nagyobbak, mint a nagyok. Meg aztán a hatalmas erdőt is fák alkotják. Ha nincsenek fák – nincs erdő. Ha nincsenek kispadok – nagyvilág sincsen.