A recept bevált

Igazolta az idő az előző gazdasági kormányzat cselekedeteit. Talán emlékszünk még arra, hogy az 1998-as kormányváltás után az akkori ellenzék azonnali Chikán-csomagot, azaz megszorító intézkedéseket követelt a kabinettől. A lanyhuló világgazdasági környezetben az Orbán-kabinetnek két választási lehetősége volt. Az egyik, az ellenzék által is szorgalmazott, kevésbé fantáziadús, ámbár azonnali eredményekkel kecsegtető sokkterápia. A másik pedig az üzleti szféra serkentése, az a gazdaságösztönző intézkedéssorozat, amely rögtön megszületése nyomán Széchenyi-terv névvel vonult be a köztudatba és a nyugati egyetemek tankönyveibe.
Tegnap tette közzé az IMF országjelentését, amelyben az áll, hogy a magyar gazdaság döntően a belső kereslet növekedésével tudta kivédeni a zord világgazdasági klíma negatív hatásait. Gyakorlatilag azzal az intézkedéssorozattal, amely mindvégig az akkori ellenzék agresszív kereszttüze alatt állt. Ám nemcsak az Orbán-kabinet intézkedéseinek helyességét igazolja az IMF országtanulmánya, hanem azt is, hogy a gazdaság állapota távolról sem olyan gyászos, mint ahogyan a ma kormányra került hajdani ellenzékiek azt állítják. Kijelentéseik félrevezetők és álságosak, hovatovább kimerítik a kincstári demagógia fogalmát.
Másodsorban azért kellemetlen a tegnap nyilvánosságra hozott IMF-jelentés az MSZP–SZDSZ-kabinetnek, mert nem hivatkozhatnak a rossz állapotokra, miközben rendre visszakoznak választási ígéreteiktől. Azt nyilvánvalóan nem lehet elvárni a balliberális kormánytól, hogy színt valljon az ország előtt, és beismerje, alaptalanul sokat ígértek választási hadjáratuk idején, az a minimum ellenben megkövetelhető lenne az újdonsült miniszterektől, hogy ne hazudják le Magyarország elmúlt négy évének sikereit. Jelesül azt, hogy a Széchenyi-tervnek köszönhetően sokkalta magabiztosabban, jelentős gyarapodással vészeltük át a világgazdasági krízist, mint a térségbeli riválisaink, a lengyelek és a csehek.
A Széchenyi-terv jelentősége abban áll(t), hogy nem elvonásokkal, hanem jelentős mértékű, a bruttó hazai terméknek legalább két százalékát kitevő, tehát nagyjából két és fél-háromszázmilliárd forinttal serkentette közvetlenül nagyobb teljesítményre az üzleti világ képviselőit. Igaz, ennek a gyakorlatnak az eredménye nem csapódott le azonnal az államkasszában, mint a Bokros-csomag keretében a lakosságtól elvont fillérek, viszont stabil maradt az üzleti szféra, s a nagyobb teljesítményre kapcsolt vállalkozások megtartották, illetve növelték alkalmazottaik létszámát és bérét.
Ha ez volna az elhibázott gazdaságpolitika, soha jobbat nem kívánhatnánk magunknak. Csak félő, hogy az új kormányzat nem él a hasonló, embert próbáló eszközökkel, s minekutána kölcsönből, privatizációs bevételekből teljesíti választási ígéreteinek egy részét, az egyszerűbb s jól bevált módszerrel, a megvonással igyekszik egyensúlyban tartani a gazdaság statisztikai mutatóit.