Aranyhal a parton

Mint pangó langymeleg víz a nőstényszúnyogokat, úgy vonzza a Lágymányosi-öböl nyúlgátján lévő Aranyhal vendéglő a vendégeket. Már a 60-as években létezett a szocialista realizmus ezen hamisítatlan ékköve, tavaszonként átmázolt tarka vasszékeivel és zöld bádogasztalaival, az egyik sarokban a bitófára emlékeztető lengőtekével, és a kis, kerek, műköves tánctérrel, ahol a hétvégi ötórai teákon kötős fecskében lötyögtek a hapsik és vietnami strandpapucsban pörögtek a csajok a Mambó magnó rock and rolljára. Akkor még nem volt a helynek konyhája, a közönség csapolt Kőbányai Világossal és rumos Bambival próbálta átmenetileg kivonni magát a valóságból. Aztán bekövetkezett az Aranyhal különös reneszánsza, valamikor a 80-as évek derekán, amikor az emberek egy részének máris kezdett elege lenni a nyugatizálódó stílusú – és árfekvésű – sörözőkből, és szívesen rándultak ki a Déli összekötő vasúti hídon túli, hivatalos nevén Kopaszi-gátnak nevezett „spiccre” nosztalgiázni egy kicsit. Még az angol nyelvű üzleti hetilap is föltette ajánló listájára a kisvendéglőt, amely akkor már télen is nyitva tartott, és viharkabátos ukrán uszálykormányosok kanalazták a pacalt a meleg cserépkályha mellett. Az egyszerű, házias ételek megbízhatók és olcsók voltak, s a helyhez változatlanul leginkább illő szám a Megáll az idő volt.
A 90-es évek átmeneti „válságát”, amikor a tervezett világkiállítás fenyegette az öböl körüli villa negrákat, szépen átvészelte az Aranyhal, sőt ekkoriban érkezett el gasztronómiai zenitjére. Zuzapörkölt, rántott és tojásos velő, hagymásan pirított csirkemáj, különböző módon rántott és sült húsok és gigantikus vegyestálak jellemezték a kínálatot, s a dunai halételek és -levek mellé időnként még tengeri csemegék is kerültek. Nyáron ropogós kovászos uborka, télen jóféle házi csalamádé segítette a kedves vendég emésztését, s a számla is tartotta régi jó formáját.
Az elmúlt években fokozatosan kirúgta magát az étterem. Évről évre több vendégnek kellett helyet biztosítani, szép nyári estéken csak szerencsével lehet asztalhoz jutni, pedig még egy új teraszt is ácsoltak az öböl felé eső oldalon. Ha az árak már nem is, de azért a konyha stílusa és a hangulat még mindig sokat megőrzött az eredeti bájából.
Mostanában mégis jobb délidőben odamenni. Akkor csend van, csak a madarak csiripelése és a hajók dízelmotorjának halk morgása hallható, ebéd közben kellemesen el lehet beszélgetni. Az étel-ital rendben van – a rántott pontyfilé kitűnő ízű –, a számla továbbra sem vészes. Esténként azonban nagy veszedelem les az Aranyhalra. Közvetlen szomszédságában, immár második nyara, egy előretolt balkáni zenede vert tanyát. Békakuruttyolás, tücsökciripelés helyett gépzene robaja tölti be a teret, a víztükör felerősíti a lármát, az asztalon összerezzennek az üvegpoharak. A diszkózásban megéhező fiatalok sietősen, idegesen étkeznek. Üzleti szempontból biztosan jó fogás a nyaranta felpörgő forgalom, de a régi vágású vendég egyre inkább úgy érzi magát, mint a partra vetett hal.