Az elszakított országrészek emlékét őrizték

A közelmúltban emlékeztünk meg hazánk történetének egyik legfájdalmasabb eseményéről, az első világháború után Trianonban a fejünk felett történt méltatlan megegyezést követő országcsonkításról. Budapesten, a Szabadság téren már néhány hónappal a fájdalmas esemény után szobrot emeltek az elszakított országrészek emlékére, amelynek átadásán Sipőcz Jenő akkori polgármester ígéretet tett az eljövendő nemzedékek nevében is a szobrok megőrzésére. A fájdalom ma is elevenen él, a szobrok azonban elpusztultak, így már rég nincsenek a helyükön.

Az első világháború lezárását követő trianoni béketárgyalás az itt történt szégyentelen megegyezés miatt hazánk fekete betűs napjai sorában található több mint nyolcvan éve. Trianon azóta is a jobb érzésű magyarság nyílt sebe. Közvetlenül az elcsatolás után, 1920 közepén Kertész K. Róbert miniszteri tanácsos vetette fel először a négy szobor – jelképesen az elszakított országrészek – elkészítésének ötletét, amelynek célja az volt, hogy reményt csepegtessen a kortársak lelkébe. Az elképzeléshez csatlakozott Urmánczy Nándor, a Védőligák Szövetségének jeles tagja, aki a kivitelezés művészi irányításához megnyerte Haller István akkori kultuszminisztert is. A végrehajtás felügyeletére életre hívtak egy bizottságot.
A szobrok elkészítésére a kor neves művészeit, Pásztor Jánost, Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Szentgyörgyi Istvánt és Sidló Ferencet, a talpazatok és egyéb műszaki munkák kivitelezéséhez pedig Lechner Jenőt kérték fel. Az alkotások, amelyek az anyagbeszerzés nehézségeire és kellő fedezet hiányára hivatkozva csupán műkőből készültek, rövidesen a Szabadság tér északi oldalának négy járdaszigetére kerültek. A leleplezési ünnepséget 1921. január 16-ra tűzte ki a bizottság.
Az ünnepre több mint hetvenezer érdeklődő érkezett, a nemzetgyűlés, a törvényhatóságok, az egyetemek, az Akadémia és az egyesületek képviselői mellett a tanulóifjúság is jelen volt. József főherceg és Auguszta főhercegasszony megérkeztével az egyetemi énekkar elénekelte a Himnuszt, amivel kezdetét vette az ünnepély.
Elsőként Zadravecz István tábori püspök celebrált misét, amelyet beszéde követett. „Észak, Dél, Kelet és Nyugatnak testvérei! Halljátok az itt élő magyarok üzenetét! – kezdte a püspök. – A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel és Nyugattal nem egyesülünk.” A beszéd után Zadravecz püspök megszentelte a zászlót, amelyet a Védőligák Szövetségének jelvénye díszített a Nagy-Magyarország térképével és a jelmondattal („Így volt. Így lesz!”). A zászló másik oldalán Patrona Hungariae képe és Magyarország hatvanhárom vármegyéjének címere állt. A zászlót elsőként a görög katolikus egyház nevében Melles Emil főesperes, a református egyház nevében Takaró Géza, és az evangélikus egyház nevében Kacziány Géza szentelte fel, majd az egyesületek szalagokkal ékesítették fel, amit beszédek követtek. Urmánczy Nándor elmondta: „Elrabolták minden kincsünket, országunk minden életfeltételét. Ebben a ketrecben az állam és a társadalom teljes lezüllése vár ránk, ha el nem jön minél előbb az erős kéz, mely kényszeríteni fog bennünket, hogy minden megmaradt erőnket egyesítsük országunk visszaszerzése érdekében.”
Ekkor felharsantak a kürtök, és a négy szoborról lehullott a lepel. Az Észak Kisfaludi Strobl Zsigmond munkája volt, amelynek fő alakja a három méter magas, keresztre feszített Hungária volt, a hozzásimuló fiú a szlovák nemzet a régi anyaországhoz ragaszkodását ábrázolta. Kivont karddal előretörő kuruc alakja védte őket, emlékeztetve arra, hogy Rákóczi hadaiban is küzdöttek szlovákok. Kelet-Magyarország, Erdély allegorikus szobra, amely Pásztor János műve volt, két eggyé forrott alakból állt. Egyik az ősmagyar erőt megtestesítő Csaba vezér volt, aki a megtorlás pillanatát várva felszabadította bilincseiből a levetkőztetett és kopjafához láncolt Erdélyt, a kezében az országrész címerét görcsösen szorongató alakot. A Dél szobrán – Szentgyörgyi István alkotásán – a karddal és magyar címerrel díszített pajzzsal egy sváb lányt védő magyar férfi állt. Az előtte heverő búzakévék Nagy-Magyarország éléstárát, a Bácskát és a Bánságot jelképezték. A Nyugat szoborcsoporton – Sidló Ferenc munkáján – egy, a nyugati vármegyéket jelképező ifjú szerepelt, aki térdre hullva borult a szent koronára, jobbjával a nyugati vármegyék címerpajzsát ölelte magához, míg baljával a nagy magyar kettős keresztes pajzsot tartotta. Fölötte a hadúr alakja állt, aki egyik kezét az ifjú címerszorongató karján tartotta, jobbjában a nemzet pallosát szorította, lábánál pedig szárnyait repülésre tárva állt a turul.
Sipőcz Jenő polgármester következett, aki ünnepélyesen átvette a szobrot, és beszédét azzal az ígérettel zárta: „Meg fogjuk őrizni ezeket a szobrokat akkor is, mikor már csak célja vesztett jelképei lesznek egy nagy nemzeti fájdalomnak.”
A szobrok azonban elpusztultak. Vannak olyan elképzelések, hogy neves szobrászművészeket kérnek fel újraalkotásukra.