Némi aggodalomra ad okot, mi fog történni, ha a demokráciacsomag kiteljesedik. Máris szépen gyarapodnak az eredmények, az első maradandó eredmény az üvegzsebű lobbiember házának kormányzati újjáépítése lesz, mindenféle léha közbeszerzési pályázat nélkül, szűk százmillióért. Fantasztikus érveket vonultat fel az új államrezon, hogy ez miért olcsó és elkerülhetetlen, amikor viszonylag világosan látszik, hogy drága lesz és elkerülhető volt. Gál J. Zoltán kormányszóvivő szerint az előző kabinet a szóban forgó százmillió forint sokszorosát költötte az állami tulajdonban lévő rezidenciákra, akkor és azóta, amikor Orbán Viktor miniszterelnök 1998-ban beköltözött. Gál J. Zoltán mindent tud erről a témáról, mert olyannyira beleásta magát a részletekbe, hogy az érettségi után rögtön abbahagyta emiatt a tanulást, és azóta nem is tudta felvenni újra a képzés fonalát. Azt mégsem látszott elsajátítani, hogy az állam bármennyit költhet egy a saját tulajdonában lévő ingatlanra, ott semmiféle pénzkiadás nem történik. Ha ennyi és ennyi milliót fordítanak egy állami ingatlanra, akkor annak az értéke annyi és annyi millióval megnő. Az adófizetőket semmilyen kár nem éri. Az üvegzsebű ember százmilliója ellenben szépen kivándorol az állam zsebéből, és már csak a Medgyessy-ingatlan tulajdoni lapján lesz majd utolérhető, lábjegyzetként, úgy mint „továbbá: bombabiztos falak és nyílászárók”. Külön érdekessége a történetnek, hogy ez az összeg vissza aligha szerezhető, mert a beszerelésre váró és adott esetben elszállítható elektronika ára töredékét teszi ki az építési és épületgépészeti költségeknek, a falak, a szerkezet és a nyílászárók átalakításának. Nehezen tudom elképzelni, hogy 2006-ban megjelenik majd egy teherautó a Medgyessy-villánál, rajta markos, trikóba öltözött emberekkel, akik udvariasan közlik a házigazdával, hogy hát akkor elvinnék az ablakokat, az ajtókat meg a falakat, ugyebár.
Ennyit a házról. Aztán itt az újabb demokratikus vívmány, amelyre az egész választási kampány épült, mármint hogy a kultuszminiszter közli, hogy neki jogában áll kinevezni a Nemzeti Színház főigazgatóját, ezért ki is nevezi, és kész. Merthogy nem akar bíbelődni az „álpályázatok megalázó procedúrájával”. Tényleg. Csak azt sajnálom, hogy Görgey Gábornak nem jutott eszébe az a viszonylag egyszerű megoldás, hogy mi lenne, feltételezzük, persze csak a példa kedvéért, ha szakítva szerzett és örökölt tudásanyagával, most csak úgy próbaképpen, afféle egzotikus jelleggel, valódi pályázatot írna ki a megüresedett tisztségre. Nem álpályázatot, hanem valódit. Érdekes kísérlet lenne, talán Görgey Gábor is rákapna az ízére.
De miért tenné? És miért éppen ő? Egymásra fognak mutogatni a kormányzati emberek: persze, hogy ezt ígértük a kampányban, pályáztatunk majd mindent nyakra, valamint főre, de nehogy már én kezdjem el… Mert időközben megtörtént Grespik László utódjának a kinevezése is. A boldog nyertes Felkai László, akit már be is iktattak a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének tisztségébe. Felkai László érdemeit nem csökkenti, hogy a vonatkozó jogszabály szerint „a hivatalvezetőt – pályázat alapján – a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter és a belügyminiszter együttes javaslatára a miniszterelnök bízza meg”. Felkai László nem tehet semmiről, arról sem, hogy a hangos demokráciacsomagból szinte sorsszerűen következő pályázatról senki nem hallott, ő a helyén volt, állt a vártán, felvette a mobilt, és kötelességszerűen örült, amikor megmondták neki, hogy hát akkor Lacikám, te lennél a hivatalvezető, ahogy megbeszéltük, csak ne szólj senkinek. Felkai László rászolgált a bizalomra, nem szólt senkinek. Még nekem sem. Csak utólag hallottam a hírekben, hogy kinevezték.
Ronnie O’Sullivan elvesztette a 137 milliót érő frémet
