Mozdonybolond vagyok. Fogalmam sincs, hogyan kezdődött. Már tízévesen bennem volt az ördög. Délutánonként újra meg újra elszöktem otthonról. Felültem a villamosra, ami a Nyugatihoz visz, megvettem a sportlapot, és beszálltam a debreceni gyors egyik kocsijába. Mert, hogy el ne felejtsem, távolságbolond is voltam. Azt játszottam a Nyugatiban, hogy utazom.
Mindent úgy csináltam, ahogy a felnőttek. Igaz, hogy azok vettek jegyet, és volt bőröndjük is, de az újság meg a várakozás stimmelt. És az izgalom is egyforma volt, amivel az órát figyeltük: mikor indul a vonat. Egy aprócska különbség volt köztünk: ők siettették az időt, míg én szívesen megállítottam volna.
A rítus miatt.
Két perccel indulás előtt mindig összehajtottam a sportlapot, leszálltam, és rohantam előre a mozdonyhoz. Látnom kellett, ahogy a pályaudvarról kifut. Megálltam öt-hat lépésre tőle, és néztem gyönyörködve. Olyan izgalom járt át, mint amikor évek múlva először lettem szerelmes.
Tudom hát, mit érezhetett Vas András, mikor tizennyolc évesen meglátott a méteres gazban egy mozdonyt a kiskunhalasi állomáson. Hiába volt rozsdás, hiába állt a leghátsó vágányon, beleszeretett. Nem csip-csup érzelem volt, két évtizedig tartott. Pontosabban: tart ma is. Negyedszázada babusgatja a néma vasmonstrumot, verset lehetne írni erről a szerelemről.
A mozdony egy 411-es volt, annak idején úgy hívták, hogy Truman. A világháború éveiben hozták át Európába az amerikaiak. Kétezer darabot raktak hajóra, s mikor újra béke lett, a vesztes Magyarország a győztes Amerikától ócskavasáron megvett néhányat. Egész pontosan: ötszázat.
Van egy kis szépséghibája az ötszáz Trumannak: tönkretették a magyar mozdonygyártást. Ahogy megvásárolták őket, leállt a fejlesztés. Bivalyerős gépek voltak, ötven évig semmi baj velük, a tervezőmérnökök kereshettek maguknak más munkát.
Vas András ilyesmiket nem tudott. Csak a mozdonyt látta, amiről már leloptak mindent. Nem érdekelte. Neki szépnek tűnt rozsdásan és rozzantan is. Ó, ha az övé lehetne!
De hát miért ne?
Kikászálódott a gazból, bekopogott az állomásfőnökhöz, és kérte, adja neki a 411-est. Szeretné rendbe hozni. A piros sapkás ember megijedt. Aki előtte áll, nyilván komplett őrült. Neki viszont családja van, jobb, ha nem ellenkezik. Rendben van, csináld, mondta a fiúnak.
Attól fogva Vas András naponta eljött. Átvágott a sűrű gazon, felmászott a Trumanra, és szerelt. Ha helyben lakik vagy Halas környékén, teljesítménye akkor is rendkívüli, de ő Kunszentmiklósról járt át mindennap, tessék megnézni a térképen: legalább nyolcvan kilométer oda. Ráadásul egy idő után nyakába vette az országot. Alkatrészeket keresett. Hol innen kapott hírt, hol onnan, és ő azonnal indult. Nem szegte kedvét az se, ha kiderült, hogy hiába utazott.
Kilenc év telt el így, mikor úgy gondolta valaki, könnyít a fiú dolgán. Elintézte, hogy a mozdonyt átvontassák Kunszentmiklósra. Nem sokáig tartott az öröm. Kiderült, a kovácsmunkákat mégis Halason kell végezni. Visszavitték újabb kilenc évre.
Nem adta fel, és tizennyolc év után elkészült. A mozdony működött. Az egyetlen 411-es az országban, amit fel lehet fűteni és el lehet indítani. Amikor Vas András alatt megindult a gép, arcán olyan boldogság volt, ami csak az üdvözültekén lehet.
Történetét Varsányi József mondta el a Vasúttörténeti Parkban, olyan ünnepélyességgel, ahogy a verseket szokták. Kitűzője szerint idegenvezető, de sokkal több annál. Megszállott, mint annyian, akik hozzáadták a magukét ehhez a parkhoz.
Mert a 411-es mozdony, a Vas Andrásé, itt áll. Balra mellette egy 520-as német gép, jobbra a gyönyörű 301-es, ami magyar. A síneken túl pázsit zöldell, a pázsiton tarka gyerekzsivaj. Örülnek a sok mozdonynak, örülnek a nyárnak, s örülnek annak, amiről nem tudnak, hogy valakik megmentették a múltjuk egy részét.
Remek hely, mondom kísérőmnek. Rábólint: igen, kérem, én is úgy gondolom. Fűtőház volt valamikor, a legnagyobb a történelmi Magyarországon. Kétszáz gőzmozdonynak adott helyet. Itt fűtötték fel őket indulás előtt, itt fordították menetirányba a korongon, mikor kellett, szépítették, mikor úgy hozta sora, javították. Ide jöttek a masiniszták, amikor oktatás folyt, és szolgálat után, ha nem jutottak haza, kényelmes szállásuk volt éjszakára. Egész birodalom volt ez a fűtőház, mert 1913-ban birodalom volt Magyarország is. Az Orient expressz 1014 kilométert futott magyar pályán.
Kisebb lett az ország, aztán kisebb a haza is. Idegenek ültek a nyakunkra, és néhányan kezdték úgy viselni magukat, mintha maguk is idegenek volnának. A vasútnál is akadt ilyen.
A gőzmozdonyoknak a hatvanas évek végén mindenütt bealkonyult. Csakhogy amíg a világ más országaiban az állam óvta és múzeumba rakta a gyönyörű gépeket, nálunk épp az államtól kellett őket megvédeni. Néhány elmeháborodott azt mondta: útban vannak, be kell őket olvasztani.
Nem lehetünk elég hálásak azoknak a városoknak, melyek mégis megőrizték állomásaikon a régi mozdonyokat és kocsikat. És nem szabad feledni az olyan férfiakat, mint Horváth Lajos, az előző államtitkár, vagy Heller György, aki a Történelmi Emlékbizottságban tett azért, hogy a tizenegy hektáros dzsungelből múltunk emlékparkja legyen.
Mert mindaz, amit itt lát, szerkesztő úr, nem csak vasúttörténet. Jöjjön, megmutatom az Első Erdélyi Vasúttársaság kocsiját. Őriszentpéterről került elő. Az állomásfőnök vette meg 1940-ben – fáskamrának. Okkal kérdezhetné, hogyan került oda és hogyan talált rá valaki.
Nos, aki rátalált, Kubinszky Mihály volt, a soproni egyetem professzora. Sok könyvet írt már a vasútról, mégse tudta megfejteni, miért más az állomásépület Őriszentpéteren, mint a többi a környéken. Elutazott Rióba egy konferenciára, ahol összeakadt egy brazil történésszel. Tőle tudta meg, hogy az Őrségben birtokai voltak Széll Kálmánnak, és a hajdani miniszterelnök építtette az állomást a maga gusztusa szerint.
Azt már a professzor nyomozta ki, hogy a fából készült erdélyi kocsi a visszacsatolás után keveredett Őriszentpéterre, és ott rekedt, mikor a háborúnak vége lett. Olyan állapotban volt, hogy szinte bőröndben el lehetett hozni. Szerencsére találtak jellegrajzot róla, s ami ennél is fontosabb: egy embert, aki értett hozzá, s megcsinálta.
Ebben a parkban minden darabhoz történetek fűződnek. Aki elmegy oda, sokat tanul. Nemcsak a mozdonyokról: a hazáról is.
A vonat megadta a lehetőséget, hogy az ember javítson a sorsán, hogy boldogabb legyen. Vitte az utasokat, vitte az árut, vitte a híreket. Mesélik, hogy mikor Gyergyóban épült a vasút, és a völgy fölé hidat raktak, a székely ember odavitte a kisfiát. Látod, ezen jön majd a vonat. Elhozza nekünk a sok jót, ami távol volt eddig, s ha felülünk rá, magunk is elmehetünk oda.
Varsányi Józseftől hallottam ezt is. Mindent elmond, mindent megmutat, tele van történetekkel, de néha kérdez is. Például azt: miért lapos a vagon egyik ütközője, és miért domború a másik?
Nem tudják? Menjenek ki a Vasúttörténeti Parkba, és Varsányi József elmondja.
***
A Vasúttörténeti Park címe: 1131 Budapest, Tatai út 95. Telefonszáma: 428-0180. Hétfő kivételével délelőtt 10-től délután 6-ig látogatható. A felnőttek belépőjegye 800, a diákoké tizennyolc éves korig 200 forintba kerül. Két felnőtt és két gyerek családi belépőt vehet, ennek ára 1600 forint. A nyugdíjasok és a vasutasok 300 forintot fizetnek.
Törökország
Török fegyverek érkeznek Szíriába
