Csibészeltetés

Ritkán támadok emberre. Úgy tűnik, előző életem során inkább uszkár lehettem, semmint pitbull. Most egyébként amúgy másodállásban: ember vagyok. S mint ember, ritkán megyek emberre. Emberemre eszperente ritkán lelek. A küzdősportok is inkább a fotel katapultjából szemlélve vonzanak, nem testközelből. Emberemlékezetem óta egyszer mentem emberre támadólag, s az istenadta embert úgy hívták, hogy Kordos Szabolcs.
Az eset visszakereshető. Van időpontja, és van helye. Nos tehát. Az időpont: 2000. február 17. A helyszín: Napi Magyarország. Műfaja: glossza. Cím: Bethlen vagy Betlehem? E glossza keretei közt támadtam én meg személy szerint Kordos Szabolcsot, éspedig a következőképp: „Kordos Szabolcs – a fénykép szerint igen rokonszenves, bár kissé internetfüggőnek tűnő kamasz srác – a Mai Nap hasábjain 2000. február 8-án a várható május 5-i bolygóegyüttállás kapcsán a következőket írja: »A bolygóállásoknak van némi történelmi szerepük: a Bethlen-csillag (sic!) feltételezhetően két planéta, a Jupiter és a Szaturnusz közelsége volt.« Hogy egy közelség miképp lehet csillag, már az is kérdés, de hogy egy csillag úgy jó kétezer évvel ezelőtt miképp lehetett magyar miniszterelnök, az előttem végképp titok.”
Mondom, egyetlen embert támadtam meg személy szerint időtlen idők óta, s most ez az ember kiütve ott fekszik a kórházban. Kordos Szabolcsot tudniillik mások is megtámadták. De nem valamely napilap, esetleg folyóirat hasábjain betűvel, mondattal, hanem ököllel, furkósbottal az utcán. Nyílt színen. Nyílt színi vas?
Vajon legyen-e, lehet-e lelkifurdalásom amiatt, mert emberre mertem menni? Meg mertem támadni Kordos Szabolcsot? Hátha csak sajtóhiba volt a Bethlen? Hátha nem Kordos Szabolcs felelt e vétekért, mégis az ő nevébe csapódtak betűökleim? Vajon ki miért felelős? A véletlenért ki tehető felelőssé? Hol vannak az ingerküszöbök? Az antik mitológiában a küszöbnek saját istene volt, s Dante is jól tudta – ki itt belépsz… Az ingerküszöböknek is volna saját istenségük? – ki itt leütsz… Mit sütsz, kis Szűcs?
Vérzik a szívem Kordos Szabolcsért, a fiatal újságíróért – megvert újságírók, megvert seregek, megver téged még az Isten –, s eseményeket öklendezik felszínre belőlem a rövid távú emlékezet. A bevert orrú MIÉP-es képviselőjelölt esetét. Simon Tibor esetét, amely eset volt a javából, haláleset. Aztán a móri mészárlás képeit. Majd a bolti eladónő meggyilkolásának snittjeit. Esettanulmányok. Tanulság nélküli esettanulmányok.
A valóságos erőszak tudniillik nem megoldás, és nem hiszem, hogy van bárminemű tanulsága. Ezek az elszigetelt és logikailag történetté össze nem álló erőszakos események nem képeznek drámát, hiába mindahány egy-egy tragédia. Nincs mélyebb shakespeare-i terük, de még Bruce Willis-i terük sincsen.
A valóságos ember, a jézusi értelmű valóságos ember és a valóságos erőszak köszönő viszonyban sincs egymással, már csak azért sem, mert az erőszak sohasem köszön. Köszönés, köszöntés helyett eleve öl.
Korunk dedramatizált, spontán erőszakcselekményeit sokan egyfajta sátáni ellenkultúrának tekintik, s felsorakoztatják a történelem rosszabbik énje alá. A történelem rosszabbik énje a szórt, spontán erőszaknál sokkalta szörnyűbb tettekre vetemedett, iszonytató szervezettséggel rendelkezve. A nagy diktatúrák, a nagy hódítások folyamatosan rákérdeznek az emberre, az emberhold sokszor láthatatlan, sötét túlsó felére, s mint ilyenek, akár egyfajta sátáni ellenkultúraként is tételezhetők. A váratlanul, mintegy villámcsapásszerűen felsistergő erőszakcselekmények, az ámokfutó diákok, a kamionsofőrt csak úgy, élből lelövő trabantosok, a pszichopata sorozatgyilkosok és gátlástalan bűnözők viszont az értelmetlenség divinális szintjéhez képest is értelmetlenek.