Egy évfordulóról

Emlékező nagygyűlések voltak tegnapelőtt, kedden, a trianoni gyásznap nyolcvankettedik évfordulóján… A hős Nógrád megyei városban, Balassagyarmaton és a fővárosban is. Csöndes, mondhatnám, bensőséges megemlékezések voltak, még ha elhangzott is olykor egy-két indulatos bekiáltás – „Nem, nem, soha!” –, az események gyorsan visszatértek a maguk medrébe.
Álltunk az utcán, a szónokokat hallgattuk, a zászlókat néztük. Mindenütt dacos és elkeseredett emberek, öregek és fiatalok. Aki ide eljött, az pontosan ismeri a történelmet és a geográfiát, Kun Bélát és a Tanácsköztársaságot, Wilsont, Clemenceau-t, győztest és legyőzöttet.
Trianonra emlékezni 1920. június 4. óta annyi, mint gyászolni. Hiába telt el azóta immár négy emberöltőnyi idő.
Magyarország keresztre feszítéséről beszélt az egyik szónok, nemzetgyilkossági kísérletről a másik. Volt olyan is, aki holokausztot emlegetett, hiszen a mi nemzetünk is meghozta a legnagyobb véráldozatot. Ez is holokauszt volt, mi más… Hogyan is írta az idegen történész? „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették, hanem kivégezték…”
Évtizedeken át beszélni sem lehetett erről a napról. Az előző rendszerben, amelynek vezérelve a határtalan internacionalizmus volt, azonmód revizionista és irredenta bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, mi történt a francia királyok örömtanyáján, a Trianon-kastélyban 1920. június 4-én. Azon a napon, amikor egész Magyarországon szirénák búgtak, félreverték a harangokat, és az emberek csendben imádkoztak…
És most? Mára – úgy látszik – megint idejét múlta mindenféle emlékezés. Ma nem a szocializmust, hanem Európát szokás emlegetni, azt a nagy közöset, amelyik majd befogad bennünket, ha jónak látja. Azt az Európát, amelyik így elbánt velünk.
Állt a tömeg az utcán. Énekelt. „Hazádnak rendületlenül…”