Én nem tudom...

Én nem tudom, miért kezelem úgy Natasát, mint egy kisgyereket, hiszen spánielmértékkel mérve ő egy tiszteletre méltó, bár még ifjú hölgy. Ezt a szót, hogy tiszteletre méltó, belátom, vele kapcsolatban nem lett volna szabad leírnom. Most ugyanis éppen a tányérját kaparja két lábbal, néha a fogai közé kapja, s mint egy freesbit, tovaröpíti. Ily módon hozza tudomásomra, hogy itt a vacsoraidő. Ami ráadásul nem is igaz. Csak ő érzi így. A baj az, hogy mindig így érzi.
És erre bizony néha ráfizet.
Megmondom nyíltan: Natasa megélhetési bűnöző, s hogy adjunk némi politikai színezetet a dolognak, két szép darab tökhéjért eladná egy szociálisan érzékeny pártnak a szavazatát. Igen, jól hallották, tökhéjat mondtam, ám mondhattam volna karalábét, de zöldpaprikát, esetleg diót is, ugyanis Natasa ezeket a táplálékokat ugyanúgy szereti, mint a csontot. Ma darált sült keszeget kap, de ezt még nem tudja. Én nem ígérgetek. A politikánál maradva Natasa az osztogatós kormányzatot szereti, az ígérgetésre nem sokat ad. Mindezt azért mondom, mert tegnap éjszaka a konyhai polcról ellopott (és bekebelezett) kábé 30 deka Koronás kockacukrot. Reggel, amikor az üres s kissé megrágott dobozt megtaláltam, rossz érzés fogott el, bár reméltem, hogy a megélhetési tolvaj csak néhány szem cukrot talált. Bizonyos ház körüli dolgokat rendbe teendő a Tüzépbe kellett mennem. Natasa pedig, bárhová megyek, ha teheti, velem tart.
Onnan tudom, hogy mennyi cukrot evett meg, hogy az egészet viszont láttam a kocsi padlóján melasz formájában. Nagyon érdekes, jellemző és tanulságos volt föltakarítani. Szinte a petőházai cukorgyárban éreztem magamat. Amikor hazaértünk, Natasa megivott két liter vizet. Közben olyan pillantásokat vetett rám, hogy majd a szíven szakadt. Elővettem a Veszprém megyei telefonkönyvet (mivel Csopakon voltunk), és felhívtam a balatonfüredi állatorvost. (Holmi cukorkóma rémképe gyötört.) Előadtam, hogy egy spániel típusú bűnöző megevett fél kiló cukrot, és most csak iszik, iszik.
– Milyen cukrot? – kérdezte az állatorvos.
– Sima kockacukrot.
Nem tudom, min, de igen jót nevetett.
– Ne aggódjon – mondta –, a kutya nincs veszélyben. Igyon, amennyi jólesik neki. – Aztán hozzátette: – Hja! A spánielek már csak ilyenek.
Én nem tettem hozzá, hogy Natasa még ilyenebb.
(Most bizonyítandó, hogy mennyire nem volt akkor veszélyben, idejön hozzám, és az orrával bököd. Közben a fejével int, hogy merre induljunk a vacsoratál felé. Tehát egy pillanatra abbahagyom az írást, és odaadom neki a darált sült keszeget, amit talán még a kockacukornál is jobban szeret. Az a csodálatos benne, hogy már evés közben a következő evésre gondol. Valószínűleg aludni is csak azért alszik, hogy álmában jókat egyen. Most befejezte a vacsorát. Megint jön, esengő szemekkel néz rám, hátha produkálok egy második fogást.
Én közben már azon tűnődöm, hogy szegény kutya nem de-pressziós-e. Ezt megcáfolja azzal, hogy miközben mi vacsorázunk, másfél méter magasba ugrik ötszázszor, megnézni, mi van az asztalon. Azt mondják, sok ember azért hízik el, mert bújában-bajában csak eszik-eszik. Hoppá!
Mit csináltam én magam a választások éjszakáján? Hússzor mentem ki a konyhába, és behabzsoltam mindent, amit találtam, a tokaszalonnától a meggybefőttig. És kivel találkoztam időről időre? A lányommal és a feleségemmel, akik szintén ettek, ettek. (Natasa viszont nyugodtan aludt, ő a szociktól nem esett depresszióba.) Ha hiszik, ha nem, azóta számos embertől hallottam, hogy április 7-én és 21-én elementáris éhséget érzett, s az álmatlanul töltött éjszakán felfalt mindent, amit talált. – Pedig közben hányingerem és migrénem is volt – mondta egy kedves hölgy a VII. kerületből, ahol a szocik úgy győztek, mintha két Népfront állna a hátuk mögött.
Hogy Natasa depressziójának mi lehet az oka, s mikor érhet véget a mi mélakórunk, én nem tudom…