És egyszer elfogyunk…

Az első világháborút lezáró párizsi békeszerződések után Magyarország elvesztette lakosságának csaknem felét, területének pedig kétharmadát. Több mint nyolcvan éve – sajnálatos módon – a magyarok aránya folyamatosan csökken a szomszédos országokban. Az idei esztendő jó apropó egy újabb mérlegre, hiszen szinte az összes környező államban már megtartották, vagy a közeljövőben bonyolítják le a népszámlálást, így újabb rideg számokat kapunk arról, hogy lassan elfogyunk. Az okokról, a tendenciákat megfordítani képes cselekvési programokról egyre kevesebb szó esik.
Az elmúlt nyolc évtizedben a határon túl elsősorban a városi magyar lakosság csökkent drasztikus módon: a túlnyomóan magyar kultúrájú települések száma például megfeleződött. A falvak lakossága még úgy-ahogy tartja magát, de általában ezeken a településeken is jóval többet temetnek, mint amennyit keresztelnek a magyar egyházak papjai. Erdély viszonylatában a számsor így néz ki: a századforduló után tíz évvel még 1,66 millió magyart találtak a számlálóbiztosok (ez 31,6 százalékát jelentette Erdély népességének), rá húsz évre csak 1,3 milliót (25,5 százalék). A szocialista családtervezésnek és a viszonylagos biztonságnak köszönhetően 1980-ra csaknem 1,7 milliósra gyarapodott az erdélyi magyarság (22,5 százalék), ám ez a szám (emlékezzünk: falurombolásos, kivándorlásos idők) 1991-re újra az 1910-es szint alá csökkent, nem érve el az 1,62 milliót (történelmi mélypont: 21 százalék). A Felvidéken ugyanezen időintervallumban 938 ezerről (30,2 százalék) 567 ezerre (11,5 százalék) csökkent, a Vajdaságban 425 ezerről (28,1 százalék) 339 ezerre (16,9 százalék), Kárpátalján (184 ezer (30,8 százalék) 166 ezerre (13,4 százalék), Horvátországban 121 (3,5 százalék) ezerről 22 ezerre (0,5 százalék), a Mura-vidéken (Szlovénia és Jugoszlávia) 21 ezerről (23 százalék) nyolcezerre esett (9,1 százalék). Hasonló az arány Burgenlandban is, ahol kilenc százalékról háromra csökkent a magyarok aránya.
A számtenger után kicsit beszéljünk a csökkenés okairól. Elsőként az asszimilációt és a migrációt kell említeni, amely akár természetes folyamat is lehet, azonban a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a környező országok vezetése állami eszközöket is bevetett a folyamat meggyorsítására. A legerősebb kártya a munkaerővel való manipulálás: Románia például azt játszotta a vas és acél országának építésekor, hogy az erdélyi magyar nagyvárosokba mamutgyárakat telepített, ugyanakkor a környező falvak lakói elől elzárta a betelepülés lehetőségeit. Az úgynevezett zárt városokba távoli – román – vidékekről hozták ezerszám a munkaerőt, míg a környékbeli magyaroknak a Zsil völgyében levő bányákbanl vagy román vidékek gyártelepein kínáltak megélhetést és garzonlakást. A kellőképpen megkevert magyar lakosság azután beolvadt: a távolba szakadtak az ottani többségbe, a helyben maradtak pedig alkalmazkodtak a megváltozott erőviszonyokhoz. Ugyanakkor erős volt az anyaország, Nyugat-Európa és Amerika csábítása is – az elmúlt ötven évben százezerszám cserélték fel hazájukat nyugatabbra fekvőre.
Miért indultak el ezek az emberek? A megélhetési gondokon túl mi motiválta őket arra, hogy feladva szülőföldjüket, idegen környezetben kezdjék újra az életet a semmiből? A szociológusok már rég tudják: azokban az országokban, amelyekben a kisebbség diszkriminációnak van kitéve, a hátrányos megkülönböztetés az elvándorlás egyik fő motivációja. A környező országok némelyikében még ma is tudatosan hoznak olyan jogszabályokat és intézkedéseket, amelyek (kimondva-kimondatlanul) célja az adott kisebbség hátrányba szorítása, ellehetetlenítése. Másutt nem kifejezetten ez a cél, de a politikai-gazdasági helyzet mégis úgy alakul, hogy maga után vonja a magyarok identitásmegőrző képességének, közösségi létének csökkenését, másodlagos diszkriminációját.
Induljunk el a Kárpát-medencében! Keleti szomszédunknál már az alkotmány is diszkriminatív, hiszen Romániát a román nemzet államaként határozza meg. Az igazságszolgáltatás ma is diszkriminatív (például Agache-ügy), folyik az ortodoxia térhódítása („hagymakupolás honfoglalás”), Székelyföldön épülnek az új csendőrlaktanyák. A történelmi egyházak nem kapták vissza ingatlanjaikat, nincs állami magyar egyetem, a magyarlakta területek sokkal több adót fizetnek be, mint amennyit visszakapnak Bukaresttől. A Felvidéken még mindig érvényben vannak a Benes-dekrétumok, az új területi felosztás hátrányos a magyarokra nézve. Nincs katolikus magyar püspök, a kispapok nem tanulhatnak magyarul. A magyar diákok jelentős része (26,2 százalék) szlovák tannyelvű iskolába jár.
Kárpátalján a katasztrofális gazdasági helyzet a fő probléma, állami diszkriminációról nem beszélhetünk. A Vajdaságban a háború következményeit még nem sikerült kiheverni, a magyar fiatalság jelentős része kivándorolt. A háborús események idején a horvátországi magyar nyelvű oktatási rendszer teljes mértékben megsemmisült. A szlovéniai magyarságnak – egyedül a határon túli magyarok közül – autonóm kulturális önkormányzata van, ami az állami pozitív diszkrimináció megvalósulása.
Így állunk hát 2002 nyarán, az anyaországi választások után. Volna még tennivaló a Kárpát-medencében, s a munka alig kezdődött el. A státustörvény ugyan óriási lökést adott a környező országok magyarjainak, s a polgári kormány regnálása alatt egyetemek, kulturális intézmények, hidak épültek a szó valódi és átvitt értelmében, de ez csak akkor hozza meg a kívánt eredményt, ha a beindult folyamatok nem torpannak meg az MSZP-politikusok „szakértő” döntései nyomán. A határon túli magyarok köreiben a döbbenetet lassan felváltja az apátia: a négy évig valóban anyaországnak érzett szellemi haza visszasülylyedhet a kommunizmusban betöltött van, de minek szerepbe. Ez pedig nem tesz jót a gyerekvállalási kedvnek, miként a beolvadás csökkenését sem segíti. Az összetartozás igényének megcsappanását az is jelzi, hogy immár nem állnak hosszú sorok a státusirodáknál: a határon túliak vették Szabó Vilmos, a határon túli ügyekkel foglalkozó államtitkár üzenetét, aki a Die Presse konzervatív bécsi lapnak április végén elmondta: „Orbán Viktor Magyarországot stratégiai központtá akarta tenni, s ez – bár soha nem mondták ki – érezhető volt. Az érzést erősítette a Kis-Duna menti csúcs, amely elbizonytalanította a szomszédokat.” A politikus (hangsúlyozzuk: őt négy évig a fő határon túli igazság- és pénzosztó szerepére nevezték ki. Kinevezésekor interjút kért tőle lapunk, de azzal hárított, hogy ő csak külpolitikai szakértő, ismerkednie kell a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdésekkel) arról is beszélt, hogy „egy kormánynak vállalnia kell a felelősséget a határon túli magyar kisebbségekért, de az arányoknak a helyükön kell lenniük, az elkötelezettségnek vannak határai.”
Stratégiátlan idők jönnek hát, helyükön lesznek az arányok, az elkötelezettségek a határokon belül maradnak a jó szomszédság jegyében. Bátran merünk kicsik lenni, sőt kevesek is.