Ferenczy hazafias művei

Ferenczy István – vagy ahogy saját magát annak idején még a családi levelezésben is nevezte: „A Művész” – emléktáblája a róla elnevezett belvárosi utca 26. számú házán áll, a Magyar utca sarkán. Kóbor Elek mintázta a domborművet 1954-ben, éppen két évvel Ferenczy halálának centenáriuma előtt. Szövege kissé kurtán intézi el a szobrászművész jelentőségét, maradandó alkotásai között csupán a „korának vezéralakjairól” készített szobrait említi. Ezek megmintázása a XIX. század első harmadában a hazánkban kibontakozó reformkor idején valóban igen hazafias tettnek mondható. Az irodalom- és művészetszervező, nyelvújító Kazinczy Ferenc konkrét programot ír elő számára „… szeretném, ha nevezetesebb embereink büsztjöket dolgoznád” – írja lelkesen. Még nem is találkoztak személyesen, de Ferenczyt megelőzi a híre, s Kazinczy boldog, hogy valahára (szobrász) művész is akadt e hazában (bár Széchenyi naplójegyzete szerint a magyarok nem rendelkeznek a plasztikai megformáláshoz szükséges adottságokkal…), s így a tervezett portrésorozatban egy emlékcsarnok, panteon is készülhetne.
Az első maradandó alkotás azonban nem egy kortárs nevezetesség képmása, hanem a jól ismert Pásztorlányka című szobor, amely ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható. E szobrot Ferenczy mint József nádor által ösztöndíjjal támogatott művész, Rómában faragta 1820 és 1822 között, nagy példaképe, Antonio Canova hatása alatt, ám Thorwaldsen műtermében. A nádor támogatása még a műterem biztosítására is kiterjedt: Ferenczy a Palazzo Veneziában, az osztrák–magyar követség épületében lakhatott. Ízlését, szakmai tudását kibontakoztatták a római évek: jelentős reneszánsz kisplasztikai gyűjteményt szerzett, amely ma a Szépművészeti Múzeumot gazdagítja. Ennek egyik darabja Leonardo híres Kis lovasa is.
A Szép mesterségek kezdete elnevezéssel is illetett klasszikus-romantikus alkotást a közönség a budai királyi vár egy alsó termében tekinthette meg. Ezt számos, már idehaza mintázott portré követi: Kazinczy, Fáy András, Brunszvik József, Kölcsey Ferenc, Rudnay Sándor és mások képmásai. Hűséges jellemábrázolásra törekvő, nagyvonalúan mintázott, valóban jeles alkotások. Gipszmintájukat a művész egyik leszármazottja jóvoltából a szülőváros, Rimaszombat a Gömöri Múzeumban őrzi.
1840-ben társaság alakul „a honi szobrászat ügyében”, s ez megbízza Ferenczyt, hogy a felállítani szándékozott Mátyás király-emlékműhöz tervet készítsen: a király reprezentatív köztéri emlékműve mintegy a vágyott önálló nemzeti lét szimbóluma lenne. Ez a feladat azonban megahaladja erőit, s bár az 1840. novemberi pesti vásáron bemutatott szoborminta fogadtatása kedvező, a hatalmas pénzösszeg – mintegy százezer forint – az országos gyűjtés ellenére sem jött össze. 1843-ban a Budán felállított öntőműhelyében megpróbálkozik a szobormű részét képező hatalmas domborművek kiöntésével, de ekkorra az emlékműállítás gondolata is elhal a „közrészvétlenség” miatt. A Mátyás-emlékművel kapcsolatos áldatlan, sőt sokszor igen goromba hangú vita, mellőzés elkedvetleníti, 1848-ban budai házát eladja, számos munkáját megsemmisíti, és véglegesen visszavonul Rimaszombatra.
Ha akkora egyéniség lett volna szobrásznak, mint amilyen konstruktív gondolkozású hazafi a művészete szabta határok között, talán másképp alakul a magyarországi szobrászat fejlődése. Thorwaldsen, egykori mestere tartóztatta volna Rómában, ő – küldetést érezve – mégis itthon maradt, s végül a dicsőséges és reményteljes kezdetek után mindenből és mindenkiből kiábrándulva halt meg 1856-ban.