Gróf Koháry István, a rabkoszton lett költő

Csábrág ura, Fülek várkapitánya, Eger hős védője, honti főispán, majd országbíró volt gróf Koháry István (1649–1731), a híres-neves labanc generális. Mégsem haditettei, hanem versei miatt emlegeti, ha emlegeti a „nyájas utókor”. Élete nagy próbája, sorsa tragikus, ám meghatározó epizódja akkor jött el, amikor gróf Thököly Imre, a „kuruc király” megostromolta Fülek várát és hiába állt vitézül helyt Koháry, a hitehagyott őrség megadta magát és a várkapitány Thököly fogságába esett.
Nem lehetett leányálom a kurucoknál raboskodni. Gyöngyösi István, a barokk poéta, Koháry híve leírja, hogyan sínylődött a füleki várkapitány esztendőkön át Regéc, Munkács, Tokaj, majd Ungvár várában, ahol „konyhai mosadékra hozatott zavaros vízzel, lovászok praebendájára süttetett száraz kenyérrel sanyargató…, sovány ebédjét és tisztuló szükségét egy helyben végeztető, dohossággal szédelegtető, és ugyanakkor szaporán tenyésző szőke és barna hangyáknak gyakor serkengetésekkel nyugtalanító” körülmények között tartották a láncravert Koháryt. Volt itt minden szörnyűség, doh és éhkopp, mocsok, sötétség, bűz és kórság, tetű meg bolha. 1682-től 1685-ig tartott ez a tömlöcélet, és itt, a rács mögött lett a vitéz labancból – költő. Nem is akármilyen költő.
Papírja meg tintája nemigen volt, ezért „fejben koholta” a műveit, melyeket csak később vetett papírra és még annál is később, 1720-ban adott először közre Nagyszombatban. A könyv címe (a nagybetűk latin összegéből kiókumlálható a kiadás évszáma): Sok ohaItás közben, Inség-VIseLésben, éhség-szenVeDésben, keserVes rabságban, MVnkács kőVárában szerzett Versek.
A furcsa című könyv egyik verse valóságos tobzódás ételben-italban, sültben-főttben, halban-vadban-madárban. Nem kétséges, e művét még a rabkoszton tengődő Koháry „koholhatta”. A 61 strófás költemény elmondja: „Keserves rabságban, mert Munkács várában én igen éhezem, / éhség hogy koplaltat, s az rabság sanyargat, naponként mind érzem”. A 6-6-6-os tagolású, belső rímekkel ékesített sorok emlékeztetnek a Balassi-strófa soraira, melyek szótagszáma: 6-6-7.
És a „bevezető” sorok után elkezdődik a finomságokban való képzeletbeli tobzódás. „Tyúk, lúd, póka, kappan, ha szemem nem koppan, vagyon majoromban / elég borjú s bárány, kövér malac s ártány hever, lám, az ólban, / szép hízlalt tulkaim s jól telelt ökreim járnak az gulyában… / Lészen császár madár, fogoly s húros madár, igen szépen sütve, / emellett fajd s fácán, függ már, lám, az pálcán, aprón ispékelve, / nagyja az túzoknak, snepf, fürj s pacsirtának tálakra tetézve.” És következik a halpecsenye: „Elsőben vizára, tokra s anguillára s pontyra kell szert tenni, / másodszor szaiblingot, galócsát, pisztrángot s csukát kell szerezni, / jó lészen laszacnak, menyhalnak s márnának öregét megvenni”. És jön az édesség: „Ezentúl gyümölcsre, cukorra s confectre, szép friss piskótára, / lictariomra, meggyre, marcapánszeltekre, körtvélyre s almára, / narancsra, citromra, pomagránátokra s cifrált salátára / Igen gondunk légyen”. Persze a jóféle borok sem maradhatnak el: „Ürmös a sopronyi, örvényes bazinji, zsályás az tarcali, / nem kell keresztúri, sem a szentpéteri, hanem mézes máli, / kihagyjuk az vácit, gyöngyösit, miskolcit, nem minden kedveli”.
Csak néhány strófát idéztem az éhkoppon tengődő poéta korgó gyomrú látomásából, melyben van még őz- és nyúlpecsenye, dámsült, füge, barack, cifrált saláta meg szeder és ki tudná felsorolni, mi tengernyi más étel-ital, mandolától, dinnyétől vadkanig és epervíztől violaszörpig.