Haciendák népe

Alkalmazotti lét, idénymunka, alamizsna: ezek várnának az egyéni termelőkre, a falusi Magyarországra, ha az új koalíció keresztülvihetné, hogy jogi személyek is vásárolhassanak magyar termőföldet. Takács Péter történészre, a Debreceni Egyetem docensére nehéz volna ráfogni, hogy „riogat”: fő kutatási területe a magyarországi agrártársadalom és agrárgazdálkodás a polgárosodás hajnala és a XX. század között.

Joó István
2002. 06. 07. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A rendszerváltozás óta olyan a mezőgazdaság sorsa, mint mikor egy komp jár oda-vissza, de sehol sem tud kikötni. Most Németh Imre miniszter ismét a szövetkezetek, gazdasági társaságok és a külföldi befektetők felé vontatná. Hogyan lehet ezt elhelyezni a magyar történelemben?
– Annak, hogy továbbra sincs nyugvópont, sem kellő teljesítmény ebben az ágazatban, többek között egy két évszázados „féloldalasság” az oka. Az 1790-es évektől kezdve, vagyis amióta Magyarországon megindult az agrárképzés a keszthelyi Georgikonban, majd később Mosonmagyaróvárott, egészen 1990-ig, a rendszerváltásig elsősorban alkalmazotti agrárértelmiséget képzett a magyar mezőgazdasági felsőoktatás, szakképzés. Tehát intézőket, agronómusokat, mezőgazdasági vezetőket, olyanokat, akik sohasem voltak tulajdonosai annak a földnek, melynek művelését irányították… Ha valahol csődbe jutott a birtok, továbbálltak. A tulajdonosi felelősség és kötelezettség tehát ezt az agrárértelmiséget sohasem jellemezte.
– Mi volt e képzésbeli féloldalasság oka?
– Hazánkban 1945-ig, a földreformig a nagybirtok volt a meghatározó, ezért ennek az arisztokrata, földesúri, illetve bérlői nagybirtoknak a számára kellett agrárértelmiséget, intézőket képezni. 1949–51-től pedig szövetkezeteket, állami gazdaságokat kellett kiszolgálnia a képzésnek, hiszen 1951–1952-ben erőszakkal a szövetkezet felé hajtották a lakosságot. Ez ugyan felbomlott, de 1959–1961-ben újraszerveződtek a kolhoztípusú szövetkezetek. A mai agrárértelmiség ebből a szövetkezeti-állami gazdasági szférából lépett ki, és megint nem úgy szocializálódott, hogy megízlelhette volna a tulajdonosi felelősséget. Tönkrement egy szövetkezet, szanálta az állam, kezdődött újra minden. Ma még ez alkotja a derékhadat. Vágya, hogy jól fizetett alkalmazottként, a tulajdonosi felelősséget nem vállalva keresse meg a betevőt. Ezért állt mindig a mellé a politikai erő mellé, amely a szövetkezeteknek igyekezett előnyt adni, és ezért fordult szembe azokkal a törekvésekkel, amelyek a családi gazdaságokra igyekeztek építeni a mezőgazdaság jövőjét. Tisztelet annak a nem kisszámú agrárértelmiséginek, akik ma már a családi gazdaságokban látják önmaguk és utódaik jövőjét. Az új kormány szakminiszterének beköszöntője jelzi, hogy bezárult a kör: a szocialista baloldal, a támogatás viszonzásaként, visszafordítja a mezőgazdaság irányítását, szervezését a jól fizetett alkalmazotti réteg javára.
– De a politikailag nagyrészt „rózsaszín”-nek lefestett agrárértelmiség technológiai tudását ön csak nem vitatja.
– Persze hogy nem, de azért az elmúlt tizenkét év buktatói közé tartozik az is, hogy – miközben megteremtődött a „birtokbírhatás”, az emberek földet válthattak ki – az agrároktatás szakmai értelemben sem célozta meg a helyes irányt. A lehetséges gazdarétegnek nemcsak a hazai kisgépgyártás hiánya, hanem az egyéni termelőre szabott szakismeret hiánya is gondot okozott. A gödöllői, debreceni stb. főiskolák még az utóbbi években is inkább csak repülőgépes permetezésre meg nagy mezőgazdasági gépek javítására és működtetésére oktattak.
– Milyen történelmi mozzanatot említene még?
– Óriási hátrány, hogy a magyar mezőgazdaságot épp a nagy modernizációs periódusban érte politikai, állami beavatkozások sora, melyek az agrárium természetes építkezését rendre megszakították…
– Ragadjuk ki csak az 1945 óta eltelt időszakot.
– A földosztással kis-, közép- és gazdagparaszti gazdaságok alakultak ki. Egy fél évszázados szerves fejlődés lehetőségéből a magyar agrárium számára az európai típusú – mondjuk, holland, dán, francia vagy német – mezőgazdasági szerkezet következett volna. Csakhogy ezt a folyamatot már 1949–1951-ben megtörte az állami akarat az első kolhozosítási hullámmal. 1953-ban Nagy Imre visszaadta a reményt. De megint csak négy-öt évet kapott a mezőgazdaság arra, hogy jó irányba mozdulhasson, mert aztán jött az újratéeszesítés. A szövetkezeti világ életképtelensége 1985-ben már eltussolhatatlan volt: attól kezdve az állam többé nem tudta adóból, egyéb bevételekből finanszírozni ennek a nem piaci szabályok szerint működő mezőgazdaságnak a veszteségeit. A rendszerváltoztató kormány alatt hiába válthattak ki földet az emberek, súlyos örökséget kell cipelnie az ágazatnak amiatt, hogy az állam negyven-ötven éven keresztül nem hagyta rendeződni a tulajdonviszonyokat.
– A média gúnyolódik a gazdák földéhségén; ezek szerint a földtulajdonlás iránti társadalmi érzék újra föléledt?
– Ebben nagy szerepet játszanak a polgári kormány által beindított folyamatok, a családi gazdaságok kialakítására hozott intézkedések. Ha az antalli időkben került volna sor ezekre, nem itt tartanánk! A politikai vezetés azonban gyakran megzavarodott, végig a tizenkét év során, főleg a korábbi zsákutcás fejlődés miatt. A tudásbeli felzárkózás éppúgy nem mehet végbe egyik napról a másikra, mint például annak a jövedelmezőségi szintnek a kialakulása, ami lehetővé teszi a kezdetben többnyire kis parcellás tulajdonosoknak, egyéni termelőknek, hogy bele merjenek vágni a már nem csak kiegészítő jellegű gazdálkodásba. Az olyan agrárfejlődés, amit maga a termelő tulajdonos formált ki, Franciaországban 1795-től folyamatos, Angliában a XIV–XV. századtól, Hollandiában vagy Belgiumban a XVI–XVII. századtól.
– Kormányváltó „magyarázók” gondosan leplezik, hogy Nyugaton a családi gazdaságokat támogatják.
– A politikai propaganda és a valóság Magyarországon és a világon mindenütt elszakadt egymástól. Európa területén talán csak Spanyolországban és Portugáliában látunk „haciendákat”, nagybirtokokat is, alkalmazott parasztokkal. Másutt a családi gazdaságok adják a mezőgazdasági termelés nyolcvan-kilencven százalékát.
– Indokolt globális tőkét emlegetni a földkérdésben?
– Véleményem szerint most a banktőke finanszírozta meg a baloldal választási küzdelmét. De amit érdekeiknek megfelelően belefektettek, azt kamatostul vissza is akarják kapni. Ennek következtében biztos, hogy nemcsak a gyáripari termelőszféra és a szolgáltatói szféra magánosítását igyekeznek a bankár miniszterelnökből „kisajtolni”, hanem azt is, hogy jogi személyek is vásárolhassanak földet. Márpedig az Alkotmánybíróság már az 1996–1997-es földtörvény-módosítási tervezettel kapcsolatban kimondta: az, hogy a jogi személyek közül csak a hazaiak vásárolhassanak, diszkrimináció.
– Hová vezetne, ha külföldi gazdasági társaságoknak is joguk lenne magyarországi föld vételére?
– Az agresszív globális tőkének egyetlen szempontja van, a haszon. Ha Magyarországon a földárak alacsonyak, akkor két-három hónap, de legkésőbb egy év alatt fölvásárolja az eladandó hazai földek legnagyobb hányadát, hogy utána többszörös áron adhassa tovább. A magyar társadalom természetesen nem felkészült tőkeerőben, vásárlóerőben arra, hogy megnövekedett áron is földet tudjon venni; márpedig egy bank arra fog berendezkedni, hogy a legtöbbet ígérőnek adja oda. A jogi személyek tulajdonában lévő földeken megint csak alkalmazotti státusban fogunk élni, akár a téeszvilágban. A nyereség a társaságot illeti majd, a bér pedig a megélhetést éppen hogy biztosítja. Felhalmozni belőle a tulajdonossá válás érdekében képtelenség lenne.
– Mindezt 1996 végén, 1997 elején már elhárította egy népszavazáskérő aláírási akció. Amikor meglett a kellő számú aláírás, a szocialisták és a szabad demokraták levették a napirendről a módosítást. Nem gondolja, hogy most még jobbak az esélyek egy ilyen harchoz?
– Ez a koalíció 1994–1998 között a szóban forgó kérdésen túl azt tett a mezőgazdasággal, amit akart. Most azt teheti, amit az ellenzék és a társadalom megenged neki. Törvényes úton ki kell csikarni tehát a népszavazást. De azt is látni kell: lassan belefárad a társadalom, hogy önérdekeiért küzdjön. Ezt a legutóbbi választás is bizonyítja. A társadalom némi nyugdíjjuttatásért, ilyen-olyan szociális ígéretekért – amelyeket már most csorbítanak – eladta a szerves építkezés lehetőségét, a polgár elfogadta az alkalmazotti státust az önálló tulajdonosság helyett. Elfogadta, hogy alamizsnát kapjon az államtól és a tőketulajdonosoktól.
– Az alkalmazottiság létbiztonságnak is tűnhet.
– Nem árt tudni, hogy a haszonorientált tőkének sosincs társadalmi szemlélete, és társadalmi katasztrófák idején egyszerűen továbbáll. A jogi személyek földvásárlásának megakadályozása össztársadalmi érdek. Az Egyesült Államok déli részén fekvő ültetvények ma is példázzák ezt. Tulajdonosaiknak csak évenként kétszer kell „felhúzniuk a zsilipet”: gyümölcsszedéskor, az ültetvényeken elvégzendő kézi munka idején rászabadítják a birtokra a mexikói munkásokat.
Utána elhajtják őket. A társadalomnak föl kell ismernie, hogy ha nem akar ilyen szerkezetet a nyakába venni, foggal-körömmel kell harcolnia azért, hogy az európai típusú polgárság érvényesüljön az agráriumban is, tehát önálló tulajdonnal rendelkező, a politikai manipulációnak ellenszegülni, médiahadjáratoknak fittyet hányni tudó, egzisztenciát teremtő emberek sokasága jöjjön létre. Ez azért fontosabb kérdés annál, hogy ne érjen meg egy népszavazást.
– Mikor kellene elkezdeni az aláírásgyűjtést?
– Ha a törvényt beterjesztik, azonnal. A társadalom törvényes, jól szervezett mozgalommal meg tudja akadályozni, hogy négy év alatt tönkretegyék az országot.
– A mezőgazdasági tárca vezetője leinti a helyben lakóknak szóló államiföld-vásárlási akciót.
– Az Orbán-kormánynak ezt az áprilisi intézkedését végveszélyben született, fontos sakkhúzásnak kell tekinteni, a hatalomváltás azonban keresztülhúzta a tervet. Ezt meg lehet tenni, mert a hivatalnokok, bürokraták azt hajtják végre, amit parancsolnak nekik. Ez akkor is igaz, ha az új kormány arra utasítja a földhivatalokat, hogy ne adjanak ki egyetlen tulajdoni lapot se, ha a nemzeti földalapot kezelő kht.-nak azt parancsolja, ne árvereztessen a családi gazdálkodóknak. Most 12 ezer családi gazdálkodó van. Ha a Magyar Fejlesztési Bank meghitelezhette volna ezeket a földvásárlásokat, Magyarországon kialakulhatott volna egy 20-30 ezres családi gazdálkodói réteg, amelynek tagjai tulajdonosként éreznének felelősséget a tevékenységükért.
– A hírek szerint veszélybe került a családi gazdaságok, mezőgazdasági kis- és középvállalkozások év elején bevezetett kedvezményes hitelezése is.
– Azt, hogy a kedvezmények megmaradhassanak, a családi gazdaságok érdekképviseletének kell kiharcolnia. E pénzügyi tárcától igazán nem várható, hogy önként ennek a rétegnek jutasson. A gazdák egy része azonban az összekapcsolódás szükségességét még nem ismerte föl. Az alamizsnaosztás évtizedeinek öröksége az a típusú irigység, hogy „ha megdöglött az én tehenem, dögöljön meg az egész falué”.
– Mit szól ahhoz a szintén a médiában terjesztett köztes felfogáshoz, hogy jól megférhetnének egymás mellett a gazdák és azok a haszonbérlő nagyüzemek, melyeket a téeszek, állami gazdaságok helyén alakuló gazdasági társaságok irányítanak?
– A bérlő azzal törődik, hogy minél többet szipolyozzon ki a földből, a meglévő bérelt vagyonból, s nem azzal, hogy fölújítsa, gondozza és megőrizze utódainak. Meg kell nézni azokat a XIX. századi nagybirtokokat, amelyeket bérlőknek adtak ki: termőerejüket elveszítve a leggyorsabban mentek tönkre. Ott alakultak ki a legelkeseredetteb agrármozgalmak, ahol a földbérlet divatozott. Ezért én jobbára csak az erdőgazdaságok, a nemzeti parkok esetében tartom kívánatosnak a nagyüzemet.
– Az nem „szerves” fejlődés, hogy hazánkban jogi személyek sokasága állami, illetve részarány- és kárpótlási földeket bérel?
– A fejlődésnek lehetnek zsákutcái is. A zsákot ki lehet lyukasztani a másik odalán, de mi lesz a következménye? Belerokkan a társadalom. Tizenötezer hektáros, gabonatermelésre, gyümölcsültetvénynek alkalmas területeken húsz-huszonöt ember foglalkoztatásával is megoldható a termelés minden része. Csakhogy mi lesz az ott lakó többi emberrel? Tartsa el az állam a nyomorultjait? A családi gazdaságok viszont ízig-vérig alkalmasak volnának a minőségi, speciális termékek előállítására, ahogyan mondjuk Ausztriában egy harminc hektárt birtokló tulajdonos speciális sajtok előállítója. A makói hagyma, a szatmári szilva és dió, a szabolcsi alma, a kalocsai paprika vagy a hegyaljai bor ne volna alkalmas arra, hogy vele a magyar gazda világraszóló csodákat műveljen?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.