A rendszerváltozás óta olyan a mezőgazdaság sorsa, mint mikor egy komp jár oda-vissza, de sehol sem tud kikötni. Most Németh Imre miniszter ismét a szövetkezetek, gazdasági társaságok és a külföldi befektetők felé vontatná. Hogyan lehet ezt elhelyezni a magyar történelemben?
– Annak, hogy továbbra sincs nyugvópont, sem kellő teljesítmény ebben az ágazatban, többek között egy két évszázados „féloldalasság” az oka. Az 1790-es évektől kezdve, vagyis amióta Magyarországon megindult az agrárképzés a keszthelyi Georgikonban, majd később Mosonmagyaróvárott, egészen 1990-ig, a rendszerváltásig elsősorban alkalmazotti agrárértelmiséget képzett a magyar mezőgazdasági felsőoktatás, szakképzés. Tehát intézőket, agronómusokat, mezőgazdasági vezetőket, olyanokat, akik sohasem voltak tulajdonosai annak a földnek, melynek művelését irányították… Ha valahol csődbe jutott a birtok, továbbálltak. A tulajdonosi felelősség és kötelezettség tehát ezt az agrárértelmiséget sohasem jellemezte.
– Mi volt e képzésbeli féloldalasság oka?
– Hazánkban 1945-ig, a földreformig a nagybirtok volt a meghatározó, ezért ennek az arisztokrata, földesúri, illetve bérlői nagybirtoknak a számára kellett agrárértelmiséget, intézőket képezni. 1949–51-től pedig szövetkezeteket, állami gazdaságokat kellett kiszolgálnia a képzésnek, hiszen 1951–1952-ben erőszakkal a szövetkezet felé hajtották a lakosságot. Ez ugyan felbomlott, de 1959–1961-ben újraszerveződtek a kolhoztípusú szövetkezetek. A mai agrárértelmiség ebből a szövetkezeti-állami gazdasági szférából lépett ki, és megint nem úgy szocializálódott, hogy megízlelhette volna a tulajdonosi felelősséget. Tönkrement egy szövetkezet, szanálta az állam, kezdődött újra minden. Ma még ez alkotja a derékhadat. Vágya, hogy jól fizetett alkalmazottként, a tulajdonosi felelősséget nem vállalva keresse meg a betevőt. Ezért állt mindig a mellé a politikai erő mellé, amely a szövetkezeteknek igyekezett előnyt adni, és ezért fordult szembe azokkal a törekvésekkel, amelyek a családi gazdaságokra igyekeztek építeni a mezőgazdaság jövőjét. Tisztelet annak a nem kisszámú agrárértelmiséginek, akik ma már a családi gazdaságokban látják önmaguk és utódaik jövőjét. Az új kormány szakminiszterének beköszöntője jelzi, hogy bezárult a kör: a szocialista baloldal, a támogatás viszonzásaként, visszafordítja a mezőgazdaság irányítását, szervezését a jól fizetett alkalmazotti réteg javára.
– De a politikailag nagyrészt „rózsaszín”-nek lefestett agrárértelmiség technológiai tudását ön csak nem vitatja.
– Persze hogy nem, de azért az elmúlt tizenkét év buktatói közé tartozik az is, hogy – miközben megteremtődött a „birtokbírhatás”, az emberek földet válthattak ki – az agrároktatás szakmai értelemben sem célozta meg a helyes irányt. A lehetséges gazdarétegnek nemcsak a hazai kisgépgyártás hiánya, hanem az egyéni termelőre szabott szakismeret hiánya is gondot okozott. A gödöllői, debreceni stb. főiskolák még az utóbbi években is inkább csak repülőgépes permetezésre meg nagy mezőgazdasági gépek javítására és működtetésére oktattak.
– Milyen történelmi mozzanatot említene még?
– Óriási hátrány, hogy a magyar mezőgazdaságot épp a nagy modernizációs periódusban érte politikai, állami beavatkozások sora, melyek az agrárium természetes építkezését rendre megszakították…
– Ragadjuk ki csak az 1945 óta eltelt időszakot.
– A földosztással kis-, közép- és gazdagparaszti gazdaságok alakultak ki. Egy fél évszázados szerves fejlődés lehetőségéből a magyar agrárium számára az európai típusú – mondjuk, holland, dán, francia vagy német – mezőgazdasági szerkezet következett volna. Csakhogy ezt a folyamatot már 1949–1951-ben megtörte az állami akarat az első kolhozosítási hullámmal. 1953-ban Nagy Imre visszaadta a reményt. De megint csak négy-öt évet kapott a mezőgazdaság arra, hogy jó irányba mozdulhasson, mert aztán jött az újratéeszesítés. A szövetkezeti világ életképtelensége 1985-ben már eltussolhatatlan volt: attól kezdve az állam többé nem tudta adóból, egyéb bevételekből finanszírozni ennek a nem piaci szabályok szerint működő mezőgazdaságnak a veszteségeit. A rendszerváltoztató kormány alatt hiába válthattak ki földet az emberek, súlyos örökséget kell cipelnie az ágazatnak amiatt, hogy az állam negyven-ötven éven keresztül nem hagyta rendeződni a tulajdonviszonyokat.
– A média gúnyolódik a gazdák földéhségén; ezek szerint a földtulajdonlás iránti társadalmi érzék újra föléledt?
– Ebben nagy szerepet játszanak a polgári kormány által beindított folyamatok, a családi gazdaságok kialakítására hozott intézkedések. Ha az antalli időkben került volna sor ezekre, nem itt tartanánk! A politikai vezetés azonban gyakran megzavarodott, végig a tizenkét év során, főleg a korábbi zsákutcás fejlődés miatt. A tudásbeli felzárkózás éppúgy nem mehet végbe egyik napról a másikra, mint például annak a jövedelmezőségi szintnek a kialakulása, ami lehetővé teszi a kezdetben többnyire kis parcellás tulajdonosoknak, egyéni termelőknek, hogy bele merjenek vágni a már nem csak kiegészítő jellegű gazdálkodásba. Az olyan agrárfejlődés, amit maga a termelő tulajdonos formált ki, Franciaországban 1795-től folyamatos, Angliában a XIV–XV. századtól, Hollandiában vagy Belgiumban a XVI–XVII. századtól.
– Kormányváltó „magyarázók” gondosan leplezik, hogy Nyugaton a családi gazdaságokat támogatják.
– A politikai propaganda és a valóság Magyarországon és a világon mindenütt elszakadt egymástól. Európa területén talán csak Spanyolországban és Portugáliában látunk „haciendákat”, nagybirtokokat is, alkalmazott parasztokkal. Másutt a családi gazdaságok adják a mezőgazdasági termelés nyolcvan-kilencven százalékát.
– Indokolt globális tőkét emlegetni a földkérdésben?
– Véleményem szerint most a banktőke finanszírozta meg a baloldal választási küzdelmét. De amit érdekeiknek megfelelően belefektettek, azt kamatostul vissza is akarják kapni. Ennek következtében biztos, hogy nemcsak a gyáripari termelőszféra és a szolgáltatói szféra magánosítását igyekeznek a bankár miniszterelnökből „kisajtolni”, hanem azt is, hogy jogi személyek is vásárolhassanak földet. Márpedig az Alkotmánybíróság már az 1996–1997-es földtörvény-módosítási tervezettel kapcsolatban kimondta: az, hogy a jogi személyek közül csak a hazaiak vásárolhassanak, diszkrimináció.
– Hová vezetne, ha külföldi gazdasági társaságoknak is joguk lenne magyarországi föld vételére?
– Az agresszív globális tőkének egyetlen szempontja van, a haszon. Ha Magyarországon a földárak alacsonyak, akkor két-három hónap, de legkésőbb egy év alatt fölvásárolja az eladandó hazai földek legnagyobb hányadát, hogy utána többszörös áron adhassa tovább. A magyar társadalom természetesen nem felkészült tőkeerőben, vásárlóerőben arra, hogy megnövekedett áron is földet tudjon venni; márpedig egy bank arra fog berendezkedni, hogy a legtöbbet ígérőnek adja oda. A jogi személyek tulajdonában lévő földeken megint csak alkalmazotti státusban fogunk élni, akár a téeszvilágban. A nyereség a társaságot illeti majd, a bér pedig a megélhetést éppen hogy biztosítja. Felhalmozni belőle a tulajdonossá válás érdekében képtelenség lenne.
– Mindezt 1996 végén, 1997 elején már elhárította egy népszavazáskérő aláírási akció. Amikor meglett a kellő számú aláírás, a szocialisták és a szabad demokraták levették a napirendről a módosítást. Nem gondolja, hogy most még jobbak az esélyek egy ilyen harchoz?
– Ez a koalíció 1994–1998 között a szóban forgó kérdésen túl azt tett a mezőgazdasággal, amit akart. Most azt teheti, amit az ellenzék és a társadalom megenged neki. Törvényes úton ki kell csikarni tehát a népszavazást. De azt is látni kell: lassan belefárad a társadalom, hogy önérdekeiért küzdjön. Ezt a legutóbbi választás is bizonyítja. A társadalom némi nyugdíjjuttatásért, ilyen-olyan szociális ígéretekért – amelyeket már most csorbítanak – eladta a szerves építkezés lehetőségét, a polgár elfogadta az alkalmazotti státust az önálló tulajdonosság helyett. Elfogadta, hogy alamizsnát kapjon az államtól és a tőketulajdonosoktól.
– Az alkalmazottiság létbiztonságnak is tűnhet.
– Nem árt tudni, hogy a haszonorientált tőkének sosincs társadalmi szemlélete, és társadalmi katasztrófák idején egyszerűen továbbáll. A jogi személyek földvásárlásának megakadályozása össztársadalmi érdek. Az Egyesült Államok déli részén fekvő ültetvények ma is példázzák ezt. Tulajdonosaiknak csak évenként kétszer kell „felhúzniuk a zsilipet”: gyümölcsszedéskor, az ültetvényeken elvégzendő kézi munka idején rászabadítják a birtokra a mexikói munkásokat.
Utána elhajtják őket. A társadalomnak föl kell ismernie, hogy ha nem akar ilyen szerkezetet a nyakába venni, foggal-körömmel kell harcolnia azért, hogy az európai típusú polgárság érvényesüljön az agráriumban is, tehát önálló tulajdonnal rendelkező, a politikai manipulációnak ellenszegülni, médiahadjáratoknak fittyet hányni tudó, egzisztenciát teremtő emberek sokasága jöjjön létre. Ez azért fontosabb kérdés annál, hogy ne érjen meg egy népszavazást.
– Mikor kellene elkezdeni az aláírásgyűjtést?
– Ha a törvényt beterjesztik, azonnal. A társadalom törvényes, jól szervezett mozgalommal meg tudja akadályozni, hogy négy év alatt tönkretegyék az országot.
– A mezőgazdasági tárca vezetője leinti a helyben lakóknak szóló államiföld-vásárlási akciót.
– Az Orbán-kormánynak ezt az áprilisi intézkedését végveszélyben született, fontos sakkhúzásnak kell tekinteni, a hatalomváltás azonban keresztülhúzta a tervet. Ezt meg lehet tenni, mert a hivatalnokok, bürokraták azt hajtják végre, amit parancsolnak nekik. Ez akkor is igaz, ha az új kormány arra utasítja a földhivatalokat, hogy ne adjanak ki egyetlen tulajdoni lapot se, ha a nemzeti földalapot kezelő kht.-nak azt parancsolja, ne árvereztessen a családi gazdálkodóknak. Most 12 ezer családi gazdálkodó van. Ha a Magyar Fejlesztési Bank meghitelezhette volna ezeket a földvásárlásokat, Magyarországon kialakulhatott volna egy 20-30 ezres családi gazdálkodói réteg, amelynek tagjai tulajdonosként éreznének felelősséget a tevékenységükért.
– A hírek szerint veszélybe került a családi gazdaságok, mezőgazdasági kis- és középvállalkozások év elején bevezetett kedvezményes hitelezése is.
– Azt, hogy a kedvezmények megmaradhassanak, a családi gazdaságok érdekképviseletének kell kiharcolnia. E pénzügyi tárcától igazán nem várható, hogy önként ennek a rétegnek jutasson. A gazdák egy része azonban az összekapcsolódás szükségességét még nem ismerte föl. Az alamizsnaosztás évtizedeinek öröksége az a típusú irigység, hogy „ha megdöglött az én tehenem, dögöljön meg az egész falué”.
– Mit szól ahhoz a szintén a médiában terjesztett köztes felfogáshoz, hogy jól megférhetnének egymás mellett a gazdák és azok a haszonbérlő nagyüzemek, melyeket a téeszek, állami gazdaságok helyén alakuló gazdasági társaságok irányítanak?
– A bérlő azzal törődik, hogy minél többet szipolyozzon ki a földből, a meglévő bérelt vagyonból, s nem azzal, hogy fölújítsa, gondozza és megőrizze utódainak. Meg kell nézni azokat a XIX. századi nagybirtokokat, amelyeket bérlőknek adtak ki: termőerejüket elveszítve a leggyorsabban mentek tönkre. Ott alakultak ki a legelkeseredetteb agrármozgalmak, ahol a földbérlet divatozott. Ezért én jobbára csak az erdőgazdaságok, a nemzeti parkok esetében tartom kívánatosnak a nagyüzemet.
– Az nem „szerves” fejlődés, hogy hazánkban jogi személyek sokasága állami, illetve részarány- és kárpótlási földeket bérel?
– A fejlődésnek lehetnek zsákutcái is. A zsákot ki lehet lyukasztani a másik odalán, de mi lesz a következménye? Belerokkan a társadalom. Tizenötezer hektáros, gabonatermelésre, gyümölcsültetvénynek alkalmas területeken húsz-huszonöt ember foglalkoztatásával is megoldható a termelés minden része. Csakhogy mi lesz az ott lakó többi emberrel? Tartsa el az állam a nyomorultjait? A családi gazdaságok viszont ízig-vérig alkalmasak volnának a minőségi, speciális termékek előállítására, ahogyan mondjuk Ausztriában egy harminc hektárt birtokló tulajdonos speciális sajtok előállítója. A makói hagyma, a szatmári szilva és dió, a szabolcsi alma, a kalocsai paprika vagy a hegyaljai bor ne volna alkalmas arra, hogy vele a magyar gazda világraszóló csodákat műveljen?
origo.hu
Eljárás indult Hadházy Ákos ellen
