In memoriam Tienanmen

Valósággal nemzeti gyászba borult tegnap Kína, ám nem azért, hogy a pekingi Tienanmen téren 13 évvel ezelőtt történt mészárlás áldozataira emlékezzen, hanem mert válogatottja 2:0-s vereséget szenvedett Costa Ricától. Botorság lenne persze azt hinni, hogy csak a foci-világbajnokság hibáztatható ezért a „feledékenységért”; Tienanmen emléke még ma is baljós árnyként vetül Kínára, több okból is. Egyrészt, mert az ázsiai óriásország vezetése mindmáig úgy értékeli, hogy az akkori tüntetésekkel a megdöntésére tettek kísérletet. Kínát több mint nyolc évtizede a kommunista párt uralja, amely bármikor kész kíméletlenül elbánni a vele szembeszegülőkkel. Másrészt, mert bár Kína elindult a politikai és gazdasági reformok útján, még nem jutott el addig, hogy bátran merje vállalni Tienanmen eszméit.
Akkor, 1989. június 4-én ezekért az eszmékért mentek tüntetni a diákok a főváros hatalmas terére, ahol a „nép szavára figyelő” politikusok helyett tankokkal találták szembe magukat. A leszámolás kegyetlen volt, több száz – talán több ezer – fiatal vesztette életét azért, mert volt bátorsága felemelni szavát a jobb Kínáért.
Meglehet, ha élhetnének, most ők lepődnének meg a legjobban, hogy mennyit változott hazájuk – talán az előnyére. Igaz, ma is a kommunistáké a vezető szerep: a pártnak immár 64 millió tagja van, 1990-ben még 50 millió volt. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy a KKP mindenhatósága súlyos koloncként nehezedik a politikai és gazdasági életre. A különböző szintű vezetők körében kritikus méreteket öltött a korrupció, 2000-ről 2001-re 30 százalékkal nőtt azok száma, akik ilyen vádak miatt kényszerültek távozni posztjukról vagy bíróság elé kerültek. A párt főleg az elmaradott vidéki körzetekben őrzi még mindenható pozícióit, a dinamikusan fejlődő nagyvárosokban, kiemelt gazdasági övezetekben szembetűnően csökken a befolyása. Ez utóbbit próbálta ellensúlyozni Csiang Cö-min elnök, aki egyben a KKP első számú embere is, amikor tavaly hozzájárult ahhoz, hogy párttagok is betölthessenek vezető funkciót a magánvállalkozásoknál.
A nyugati típusú demokrácia ezzel együtt sem valószínű Kínában a közeljövőben. Bár Csiang Cö-min hamarosan leköszön mindkét tisztségéről, és kiszemelt utódja, az 59 éves Hu Jin-tao – aki most a párt alelnöke – nála nagyobb érdeklődést mutat a politikai reformok iránt, igazából a gazdasági szuperhatalmi pozíció elérése a cél 2012-re. Valószínűnek látszik azonban, hogy Hunak azért meg kell majd próbálnia összeboronálni Kínát Tienanmennel is. Ekként történhet meg, hogy nemcsak titokban, és nem is csupán a brit kézből 1997-ben Peking fennhatóság alá került Hongkongban emlékeznek az 1989-es fiatal hősökre, hanem Kína meri vállalni holnapi önmagát.