Jön az egyenkultúra, a hamburgerimázs

A Magyar Nemzetben 2002. május 31-én az olvasói levelezés alatt megjelent a „Nemzet ingyennapszámosai” írásra szeretnék reagálni. Ami itt 13 éve kulturális téren folyik, elviselhetetlen. Persze más téren is, de maradjunk a kultúránál. Magukat baloldaliaknak nevezők kezében van a kulturális irányítás már vagy ötven éve. Rákosi Mátyás azt mondta 1949-ben, hogy „kuss” – ebből mindenki értett. 1955-ig nem lehetett magyar nótát játszani, mert az „nacionalista giccs” volt. 1959-ben, a puha diktatúra alatt egy kulturális miniszteri rendelet alapján új alapokra kellett helyezni a dalkultúrát, mert a régi elavult, elfáradt. Érthető szocialista beszéd, csak sajnos ők nem fáradnak el. Közben volt egy 1956-unk is, amelynek folytán legalább kétszázezer magyar testvérünk elhagyta az országot, menekülve a gátlástalan szocialista megtorlás elől.
A 60-as években jött a beatkorszak. Ezzel aztán lehetett nevelni az ifjúságot. Zenekarok alakultak, táncdalfesztiválokat rendeztek, turnékat szerveztek, tehát mindent, ami nem magyar. Tévedés ne essék, én is ezeken a táncdalokon nőttem fel, hisz a 60-as évek közepén fejeztem be az általános iskolát. Apám látta, hogy mennyire elkap a hév, leültetett, és azt kérdezte: kisfiam, mondjál az utolsó öt évből olyan slágert, amely a néplélekhez, a szívtől szívig szól. Nem tudtam. Na látod, mondta, én mondok olyan népdalokat, nótákat nem öt-, de legalább százéveseket, amely nekünk szól, rólunk szól, a nemzethez, a kedveshez, az Istenhez, a hazáról szól.
Elgondolkoztam, és elkezdtem a nótatörténet után nézni. Bizony, elválaszthatatlan a magyar irodalomtól, és ez a műfaj a magyarság szellemi kincse. Ezért volt útjában a szocializmusnak, és ezért van útjában az internacionalista liberalizmusnak is. 1989-ben megszüntették a Magyar Rádióban a beénekelhetőséget, a mai napig nincs felvétel. Népdalról és magyar nótáról beszélek. Hová tűnt a drága jó Kossuth adó?! Amelyiken már hajnali fél ötkor szóltak a szép dallamok, és úgy éreztük, hogy Magyarországon élünk.
1992-ben Hack Péter (SZDSZ) a parlamentben azt mondta: „nem a klasszikusokat kell támogatni”, hanem a zöldségesboltokat. (Nesze neked, birka magyar!) Csatlakozott hozzá Ráday Mihály (SZDSZ), aki ezt mondta: „A néző nem népdalt fog kérni, hanem magyar nótát, és nem biztos, hogy az a jó.” Persze az EMKE történelmi épületünk elnevezésének kijátszása ellen nem emelte fel a szavát a híres városvédő! Kitől és mitől védi a várost Ráday Mihály? Mellesleg a fővárosi vezetés kulturális bizottsága is megéri a pénzét. Bármilyen jellegű fesztivál vagy nap van, mi, magyar nótások ki vagyunk hagyva, de a pénzt oda lehet adni – mondjuk dollárban is – bármilyen kis külföldi sztárocskának. Sőt, a Demszky-féle vezetés jóformán minden cigányzenés vendéglátóhelyet megszüntetett, holott a külföldi turista inkább ezt keresi, megspékelve énekessel is! Ez a tény sem érdekli ezeket az embereket. Csak a hatalom.
1996-ban Magyar Bálint, akkori és jelenlegi kultuszminiszter szerződést írt alá az Országos Szórakoztatózenei Központtal musical- és a rockzenei képzésről. Természetesen kimaradt a népdal és a magyarnóta-képzés. Ezt sem Rákosi, sem Kádár nem csinálta meg! Nos, tisztelt olvasótársam, ezért van az, hogy ingyennapszámosok lettünk. Nem baj, a mi lelkünk gazdagabb. Azt vettem észre, hogy egyre több fiatal jár magyarnóta-előadásokra, úgy látszik, nekik is elegük van az egyenkultúrából, a „hamburgerzenéből”. Bizony egyre nagyobb szükség lenne, hogy több fiatal ízlelgesse, hallgassa, megértse a nótaverseket, mert ezzel is gátat lehet emelni a nihilista-kozmopolita-neoliberális irányzatnak, amit annyira erőltetnek.
Azt tudjuk, hogy dalaink-nótáink ötven évig sarló és kalapács alatt voltak, most tehetünk azért, hogy ne legyen pop-rock kalapács alatt. Bizony, ötven évig folyt a nemzettelenítés, most újra kell tanulni, hogy van identitásunk, van nemzeti öntudatunk, van saját kultúránk és van sok minden más. Az sem lenne hátrány, ha a nemzeti újságok többet foglalkoznának ezzel a témával, mert most újból megindul az átgyúrás.
A magyarság sajátosságait legjobban a dalaiban tudja kifejezni, ehhez pedig segítség kellene, főleg olyan helyekről, ahol a nemzeti oldal van többségben. Nem „tátogós” előadókat hívni!
Igaza van olvasótársamnak, mert a problémát magam is ismerem, és jó lenne, ha még többen megismernék, mert nehéz idők jönnek, az az érzésem.
Borsodi Oláh Gyula énekes, kutató
Budapest