Talán azzal kezdődött az egész, hogy a távközlési piacot Európában liberalizálták. Akinek tehát volt annyi pénze, hogy beszálljon az akkor az évszázad bizniszének nevezett üzletbe, az belefogott, és távközlési szolgáltatást nyújtott a lakosság, és az egyre nagyobb igényeket támasztó vállalati felhasználóknak. A verseny elindult, sorban jöttek létre a telekommunikációs cégek. Az új szolgáltatók szembeszálltak azokkal is, akik a korábbi monopólium révén a legnagyobb szelettel rendelkeztek a távközlési tortából. Az árak egyre lejjebb és lejjebb csúsztak: erre a kilencvenes évek Németországa volt a legjobb példa, ahol a Deutsche Telekom kizárólagosságát oldották fel, ezzel a kisebb szolgáltatók teret nyerhettek a piacon. Az egyre olcsóbb és olcsóbb szolgáltatások lassan a minőség rovására mentek, így a telefonálók nagyobb része rájött, hogy csak a legjobbakkal érdemes szerződni. Mivel csak a minőséggel és a pontossággal lehetett versenyben maradni, a labilis, pontatlan, rossz minőségű szolgáltatókat vagy felvásárolták, vagy hagyták csődbe menni.
Szűkülő távközlési piac
A kilencvenes évek végére nagyjából letisztult a nyugat-európai távközlési szektor, a „férgese” kihullott. Mivel a piacot telítette a vonalas szolgáltatás és az akvirálandó cégek száma is elfogyott, ezért nem volt más lehetőség, mint az éppen béklyójukból szabaduló volt kommunista országokban privatizáció révén megjelenni, valamint az egyre nagyobb teret nyerő mobil távközlési üzletben részt venni. Először pénz kellett a kisebb piaci ellenségek felvásárlásához, majd újból tőkére volt szükség a privatizációs lehetőségek kiaknázására, illetve az kelet-európai régió távközlési fejlesztéséhez. Hasonlóan tőkére volt szükség az egyre nagyobb tért hódító mobil távközléshez.
Sajnos, minden ennél a tőkebevonási pontnál „csúszott el”, hiszen a szolgáltatatók tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takaró ért. Ezt azért tették, mert a kapzsi piaci szemlélet nem engedte meg, hogy lemaradjanak. A tartozások egyre nőttek, már dollármilliárdokkal voltak adósok a cégek a bankoknak. Lassan elérték a fizetőképességet, de a technika fejlődése – s a vele járó új beruházási igények – ezt nem vették figyelembe. A technika sokkal gyorsabban fejlődött, mint azt a távközlési vállalat gazdasági szakemberei bekalkulálták. Emlékezzünk csak vissza, hogy mennyire örültünk amikor megkaptuk első vonalas telefonunkat, majd jött a határok nélküli mobiltelefon, később az internetes böngészés a készülékkel.
A túlköltekezés fogságában
Sorozatos hitelfelvételek kezdődtek annak érdekében, hogy versenyben maradhassanak a cégek. Az eladósodás teljesen lefedte a távközlést, önerőből már egy vállalat sem volt képes a piacon megmaradni. A hitelfelvételek mellett egy másik tőkebevonási módszer a részvénykibocsátás, valamint a szolgáltatások leányvállalatokba történő kiszervezése volt a sláger. – Egy cégnek minél több kapcsolt vállalkozása van, annál több részvényt képes kibocsátani, amelynek bevételét újabb befektetésekbe invesztálhatja. – A csupán haszonnal kecsegtető távközlést persze megrohanták a befektetők, a bankok örömmel adtak kölcsönt, sőt több esetben befektetési részlegük részvényesi jogokat is szerzett. Sajnos, nincs annyi pénz, ami elég lenne az egyre nagyobb igényeket támasztó felhasználók kielégítésére. A felhalmozott tartozások, igazából a harmadik generációs (3G) távközlési tendereket követve tetőztek.
Kialakult a szolgáltató és az eszközgyártó (telefont és távközlési berendezést előállító) piac. Az alacsonyabb színvonalú 450 MHz-es szolgáltatást rövid időn belül felváltotta a 900 MHz, majd az 1800 MHz-es és végül a 3G. A harmadik generációs tendereken már csak néhány igazán nagy cég tudott versenyre kelni, és a nyertesek mögött a hitelezők sora állt. A túlköltekezés végül a hitelezők fogságába kergette a vállalatokat. Beszélhetünk távközlési vagy más, igen erősen fejlődő iparágról, a tény az, hogy „fel kellett venni a kesztyűt”, és tovább kell fejleszteni a szolgáltatásokat, bővíteni kell a hálózatot, és erre egyre több és több pénzre van szükség. A cégek szoros versenye nem enged pihenőt: az a nyertes, aki a legtöbb, legjobb és legnagyobb lefedettséget nyújtja. Az alagút még hosszú, a végét még nem látni, de már eddig is sokan elvesztek benne.
Könyvelési trükkök
Folytonos technikai fejlődést, folytonos hitelfelvétel követett a telekomszektorban. A menedzsment a cégről a lehető legjobb képet próbálta festeni, miközben az akvizíciók tovább folytak a túlzott eladósodás ellenére. Mivel nincs más megoldás, ezért a cégvezetők saját fizetésük növelése, állásuk megtartása és nem utolsósorban a részvényesek és a hitelezők megnyugtatása érdekében nem mindig a törvényes utakat választják. Az egyik forma a cég adójának csökkentése, ezt offshore cégek bevonásával lehet elérni (lásd Tyco International), amikor már az egyszerűbb variáció sem segít, akkor a könyvelés meghamisításához és némi munkaerő-elbocsátáshoz folyamodnak a menedzserek. Erre, mint a napokban tapasztalni lehetett, volt partner is (Arthur Andersen), aki a kreatív könyvelést auditálta. Az első lavina tavaly télen indult el: akkor az amerikai Enron multinacionális energiaszolgáltató vállalatról derült ki, hogy könyvviteli adatait szándékosan meghamisították. Ezt csak tetézte, hogy a rossz adatokat az auditor ellenőrizte, és megfelelőnek minősítette. A könyvvizsgálók akkor kijelentették, hogy ők csak hozott anyagból dolgoznak. Pont egy hete újabb „bomba robbant”, a WorldCom amerikai vonalas távközlési cégnél újabb szándékos könyvelési hibát fedeztek fel, és ekkor is az Arthur Andersen tartotta a „spanyol falat”. Majd egy nappal követte ezt a Xerox másolástechnikai cég hasonló esete. Nem is sejthetjük, hogy a globalizáció és a kiélezett verseny miatt hány és hány cég lehet a világban olyan, amely a könyveléséről nap nap után fals adatokat közöl. Erre csak egy apró bakit követő, majd hónapokig tartó botrány után eszmélünk rá.
origo.hu
Ápoló gyilkolt meg egy beteget az egyik pécsi kórházban
