Minap Gödön, barátom házának rozoga fészerében két mesekönyv került a kezembe. Pontosabban szólva: cimborám emelte le mindkettőt a polcról, ahol csigahéjak, patkók és egyéb becses haszontalanságok között ódon könyvek is sorakoznak.
Belelapoztam az egyikbe. Á. Á. verse: Állatok háborúja – Forrás Nyomdai Műintézet mélynyomása. Verses mesekönyv l942-ből, születésem és vendéglátóm születésének évéből. Rettenetes klapanciák színes ábrákkal kísérve. Az állatok hadra kelnek egy erdei patakért. Repülőkön zúgnak a lepkék. A majmok ejtőernyővel ugranak ki. Kezükben géppuska. A rókák ágyúzzák őket. Az őzek gázálacban menekülnek. A macskák rohamsisakban. A nyulak karabéllyal rontanak a vízilovakra. A békák kimúlva hevernek a patakparton. A medvék tankon közelednek. „Üvöltöznek a szirénák, repülőgép berreg, hegyi erdő reánk küld egy egész regimentet.” Folyik a vér, meg a bugyuta versezet.
Belelapoztam a másik könyvbe, ami szintén színes képekkel illusztrált verses mesét tartalmazott. V. A. munkája: Tüskés, a kertész. Anno 1952. Ifjúsági Könyvkiadó.
Ebben a rémséges versezetben az állatok elhatározzák: szövetkezetbe tömörülnek. Előbb értekezletet tartanak. Tüskés, a kertész ismerteti a tervgazdálkodás előnyeit. Többé nem fognak éhezni, mint régen. Még a vakond, az elnyomott bányász is kijöhet a napvilágra. De Harácsi, a hörcsög lopja a termést, főként a közöst dézsmálja. Ám a dolgozó állatok, a bölcs Tüskés vezetésével leleplezik a halmozót. Tüskés díszoklevelekkel jutalmazza meg a munka hőseit, és kimondja a végső szentenciát: „Fordult elő egy-két hiba, de jövőre helyrehozzák, még nagyobb kertszövetséget köthet akkor állatország…”
Gubbasztottunk az alkonyi fészerben. Kezemben a két meséskönyv. A kertben már alkonyodott.
Csoda, hogy élünk – mondta ki végül a szentenciát barátom. Én meg csak vállat vontam. Mit is fűzhettem volna hozzá.
Tízéves a déli magyar határzár
